Igen, vállalom a „nem” szavazatomat a 15 évvel ezelőtti népszavazáson. Mert a mi térségünkben az államhoz tartozást életveszélyes összekeverni a nemzethez tartozással, az államot a nemzettel.
Errefelé egyikből nem következik a másik, mert ha így lenne, akkor a logikát visszafelé is érvényesítve Románia, Ukrajna, Szlovákia stb. azt követelhetné: az ott élő magyarok váljanak románná, ukránná, szlovákká, legyenek annak a nemzetnek a tagjai, ha már az ottani állam polgárai. Volt már, hogy erősen hajlottak is erre. Ha csak a nemzetállamok létét tartjuk az egyedül üdvözítőnek, akkor hogyan vélekedünk a felsorolt országokról? Ők is Románia, Ukrajna, Szlovákia? Mit szólunk majd, ha ennek deklarálják magukat?
De azért igen, hogy a kampányban nem a fentiekkel érveltünk. Ezt túl bonyolultnak, túl „elvizőnek” tarthattuk, helyette inkább csak a szociális kasszát féltettük az új állampolgároktól. Nem figyeltünk az amúgy is nehéz történelemmel megvert határon túli magyarok érthető érzékenységére, akik ezt kitaszításnak élték meg, méghozzá a zsebünkre hivatkozva.
Ahelyett, hogy egy itthoni, morálisan vállalható érveket alkalmazó kampány mellett legalább ugyanannyit beszéltünk volna velük, megértetve, miért nem tartjuk helyesnek ezt a megoldást, miért választanánk inkább az összetartozás másfajta erősítését: kultúrájuk, anyanyelvük, szülőföldön való boldogulásuk elkötelezett támogatását. A szinte automatikusan járó kettős állampolgárság helyett, amit pár évvel azelőtt még a Fidesz is csípőből visszautasított, ahogy az elvándorlástól tartó határon túli vezetők is aggódtak.
amit visszavenni új sebeket okozva természetesen nem lehet, de formáját úgy átalakítani igen, hogy az ne legyen alkalmas a hazai pártviszonyok tömeges befolyásolására és a visszaélésekre.
A teljes riport a HVG nyomtatott kiadásában jelent meg.