A nagy Pfizer-szívatás

Nem számítanak a holtak, diadalt kell aratni, el kell érni a négy-, később az ötmillió beoltottat is, fontosabb a vakcinaszpartakiád, mint a sok kis emberi nyavalya, végülis az élet nem egy habostorta, gondolhatja őkelme. Özönlik a nép a Pfizer-oltópontra, hosszú tömött sorokban megy a futballmeccsre, olyan az egész, akár egy modern Május elsejei felvonulás. Rab László szŰrreál összefoglalója a 17-es hétről.

Mi van, ha már decemberben megkapta a Pfizerét?

Vad, viharos szél tombolt karácsony táján a Karamella környékén, a kőoroszlánok a Lánchíd tövében fáradtan ásítoztak, olykor megszokásból fölordítottak a hegy oldalába. Éjféltájban egy golyóálló üveggel ellátott furgon fordult be a szűk utcák felől, TEK-es figurák kezdték pakolni a karácsonyi ajándékokat, sok-sok kicsiny dobozkát, melyek tartalmát mínusz 70 fokon kellett tartani, hogy elálljon. A jeges eső oldalról érte a szállítmányt, vigyázni kellett rá nagyon, egyenesen a kegyelmes úr intézte, hogy megmentse vele hű vazallusait.

A rakodókat előzőleg gondosan kioktatták, megkérdezték tőlük, hallottak-e már korábbi időkből olyan építőmunkásokról, akiket a várúr a titkos rejtekhelyek megépítése után azonnal fölkoncoltatott. Nehogy ki tudják kotyogni, mi merre vezet és hány óra. A Karamella bajnoka szétvetett lábbal állt a taeraszán, elégedetten nyugtázta, hogy sikerült beszereznie azt a pár ezer Pfizer-vakcinát, amellyel gyorsan be tudja oltatni az élcsapatot. Sok-sok dubaji utazásra és egyezkedésre volt hozzá szükség, de végül sikerült.

– Most ez megvan, főnök – mondta egy frissen elvált, leginkább helikopteren utazó államférfi a Minielnöknek. – De mi lesz azzal az ötmillió másik vakesszal, amit Pekingből tetszettek jó pénzért ügyezni?

– Ne tudnád már, aranyapám! – mondta jellegzetes hamiskártyás vigyorral a Minimaxi. – Ennyire pancsernak azért mégse nézzél engem, kérlek. Nem most jöttem a falvédőről, egy ilyen feladat engem aztán meg nem ingat. Készen van az oltási mestertervem, te fogod beszéltetni róla a nyálgépeket. Bocsánat, elragadott a hév: az újságjainkat.

Snitt.

Roham a négymillióért

Filmünk következő jelenetében egy statiszta épp beoltja kínai vakcinával őkelmét, az Orbánt alakító színésznek közben hehegnie kell, s azt is kérik tőle, hogy nyalogassa közben a szája szélét. Azt mondja: – Senkit nem hagyunk az út szélén. Vagy azt, hogy golyóálló mellényben várjuk a vírus támadását.

A következő jelenethez nagy tömegek kellenek. Özönlenek a Pfizeristák az oltópontok felé április utolsó napján. Előzőleg éjfél után megíratják egy húgyszagú oldalon, hogy ma meglesz a négymillió oltott. De a népnek nem akaródzik sort állnia a kínai belövésért. Ezért a Minner kitaláltatja a mirzáival, hogy erre az egy napra bedobnak 100 ezer adagot a gonosz nyugati Pfizerből, hátha úgy gyorsabban meglesz az előírt számadat.

Láttuk, hallhattuk, milyen sokan elindultak, nekivágtak, reménykedve abban, hogy nekik is jut abból, amire hónapok óta várnak. Az történt, mint régen, mikor Május elseje előtt Kinizsi sört szerettünk volna szerezni stikában (mert a Kőbányai Világossal teli volt a tökünk). Tülekedés kezdődött a kórházak előtt, aztán hamar kiderült, hogy ez csak egy napra szóló csilicsali volt. A vakcina hamar elfogyott, nagyjából az történt, mint az akciós bútorvásárlásnél megesik: amíg a készlet tart. Kereskedőtrükk. Hirdetik a bútort, aztán az elsőre kiteszik a táblát: sajnida, a készlet elfogyott.

Nevezzük Nagy Pfizer-szívatásnak, amit Minnermacher bedobott. Legyen ebben a jelenetben a zárórész a terheléses támadás. Hekkerek állnak ugrásra készen, hogy az eesztrkattl.gov.banyaszbeka.hungszkrit internetcímen (a kormány jegyeztette be a domént nem sokkal a mohácsi vész után, Commodore-számítógépekre specializálódott fideszes informatikusok működtetik, erre kell Manci néninek regisztrálnia, ha akar valamit) terheléses támadást indítsanak a tökéletesch magyar kormány ellen. Iszohonyúak ezek a támadások, eddig már hatszor rombolták le Nyunyókáék Commodere-rendszerét, a semmibe veszett a közpénzmilliárdokból épített Hájtech, melynek a jelek szerint több köze van Németh Szilárdhoz (háj), mint az infoizéhez. A jelenet végén Nyunyóka és két nyugdíjas tábornok Matolcsy jegybankelnök engszkrit nyelven írott kórházi zárójelentését elemzik. – Nagy a baj – mondja Cecília –, úgy látom, elmentek otthonról.

Nem is kell, mert már van

Filmünk következő epizódjai Pekingben és Moszkvában játszódnak. Virágzik a cseresznye (jaj, az Japán, bocs), Annuska épp átmegy a villamos előtt (ez viszont már Moszkva), és véletlenül kiönti az útra az olajat. Woland paksi atomerőmű-kitűzővel a gomblyukában végigtekint a Patriarsije Prudin, megáll a kis tó partján, nézi a kacsákat, árnyéka végigvetődik a fodrozódó víztükrön. – Hogy lettem én ilyen nagy és utolérhetetlen? – kérdi százéves kék zakójában, közben két kágébés kinézetű vologya megigazítja a hátán a golyóálló mellényt. – Amikor hátulról fotóznak, úgy tűnik, mintha kilátszana a gerincem – mondja eltűnődve, de aztán ezt a gerincmondatot kihúzzák a forgatókönyvből, mert sehogy se jön össze.

– Vegyük át még egyszer Pekinget! – kurjant a rendező, s irgalmatlanul ordítani kezd az Orbánt alakító színésszel. – Kevesz vakcina, szok penz, szok vakcina kevesz penz. Azt kértem, hogy ennyit mondj, közben ne pipiskedj, hogy magasabbnak látszódj, mint a kicike kínaiak.

– Jó, jó – mondja az aktor –, de nem minden kínai kicike.

– Nem, b+ – dörren rá a rendező –, de akikkel ez találkozik, feltétlenük kisebbek az átlagnál. Nem kosárlabdameccsre ment Pekingbe, hanem pénzért. Mit pofázol te bele mindig mindenbe? Jobbról bejössz, elmondod, meghajolsz és balra kimész. Mi olyan nehéz ebben? Ebből így nem lesz Kossuth-díj, aranyapám.

– Nem is kell, mert már van – mondja magabiztos mosollyal a színész. – Tőle kaptam – s rámutat a kockás ingre, melyben a főhős a rendszerváltás óta jár, olykor abban is alszik.

– Miben játszottál, te szerencsétlen? – kérdi a rendező. – Csak nem valamilyen kurzusdarabban? Mire kaptad te a Kossuth-díjadat?

– A Kendermagos tyúk volt az anyám című sorozatban nyújtott alakításomért.

– De ugye, nem a tyúkot kellett alakítanod? – verte a hasát a rendező.

A napfényes Bahrein!

Záró – és egyben drámai – megjegyzések a bolondokházából. Heteken át amiatt izgultam, hogy vajon mire lesz jó a védettségi igazolvány, hová lehet vele menni, szabályozza-e a kormány. Megtudtam, hogy éjjel nem lehet vele horgászni, de viszont bezzeg az állatkertbe simán beengednek vele (két komához rendőrt kellett hívni, mert nem engedték be őket flepni nélkül, ebből is látszik, létkérdés a vakcinapasszus).

Szombaton, május elsején, Szijjártó Péter és a vele egyenlő munka világnapján megtudtam, hogy Szlovénia mellett Bahreinbe is lehet vele menni.

Nagy kő esett le a szívemről. Ez a Bahrein talán még fő stratégiai partnerünknél, a Zöldfoki-szigeteknél is fontosabb és nagyobb megnyugvást ad az embernek. Róma, Berlin, Párizs, London lófasz, Velence és Észak-Olaszország se érdekel egy cseppet se’ (az a sok letört orrú szobor Firenzében, pfuj!), a Loire-völgyi kastélyok rideg látványától is kiver a hideg veríték, a sziklás Horvátországot, a kopár Máltát vagy a gránátalmalében úszó Ciprust az ellenségeimnek se ajánlanám. Node Bahrein! Az igen! Az kell nekem. És megnyugodhattam. Ott ugyanis simán elfogadják az MNVI-t (Magyar Nemzetközi Védettségi Igazolvány). Úgyhogy Szijjártó kartársnak, minden idők legkarakánabb, legműködőképesebb politikusának, a legtöbb horkolásgátló-gép beszerzőjének és minden időkben mindenhol (még a jachton is) dolgozó műmájernek köszönhetem ezt a lehetőséget. Azt hiszem, élek is vele. Amikor jövőre szavazni kell, eszembe fog jutni ez a Bahrein.

Felbukkant a bukott

A másik szép eset egy igen korszerű megjegyzés volt, melyet egy érdi fideszes komától hallottam. Bukott polgármester a szentem, úgy hívják, hogy Bács István. A pompás politikus a ’18-as meseszép bukta után egyszemélyes kft-t alapított, s tagi kölcsönt adott a saját cégének, de a milliócskákról megfeledkezett a vagyonbevallásában. Erről kérdezte volna az Átlátszó. Na most Miniéknél nem szokás, hogy válaszoljanak, ha kérdik őket, most ez a kedves úr mégis megtette, mert pusztán azzal, hogy kérdezni merték (egy fideszes képviselőt? ne már! ide jutottunk! micsoda provokáció!), mérhetetlen károkat okoztak Érden… kinek is?… egy olyan embernek, aki harmincegy évvel a rendszerváltás után is képes nagy élvezettel kommunistázni. Bács a provokációs megkeresést így nyugtázta: „Remélem nem bántom meg, de privát véleményem szerint ön egy hazug, rosszindulatú, manipulatív, velejéig romlott büdös kommunista, aki a lelkét is eladná, csak, hogy kitűnjön propagandista társai közül gazdái, és a többi hasonszőrű elvtelen senki előtt.”

Múlik az idő, lefelé gördül a nagy kerék. Még az is lehet, hogy Bács Pekingben időző Minijének is idézik a bölcs Lao-ce mondását: „Dicsőség, szégyen: egyforma félelem. A rang az élet legnagyobb csapása… Mert a dicsőséget a közemberek szorongva nyerik el, szorongva vesztik el.”*

Ez volt a bölcsességhez vezető 17-es, mehetünk meccsre, nyalhatjuk a fagyit, köszönjük a sorsnak, hogy itt lehetünk. Fájó szívvel gondolunk azokra, akik meghaltak. (*Az idézet innen való: Tao te King – Az Út és Erény könyve (Fordította: Weöres Sándor)

Előző heti Rab!

Sörben úszik az aranykapu (bulvárverzió: az átvágott torkú dinnyés)