Bruck András: a megszűnt nemzeti szuverenitás nyomában

A diktátorokat általában a realitásoktól elszakadt, magányos emberként írják le a politikai elemzők. Tévednének? Ez a kép az október végi brüsszeli csúcstalálkozóról való, ahol, mint valami vásári forgatagban, jöttek-mentek, mosolygósan beszélgettek, tárgyaltak egymással a politikusok, egyetlen kivétellel.

A mi miniszterelnökünk olyan volt közöttük, mint egy iskolai osztályban a kiközösített gyerek

Magányosságának okairól nem lehet újat mondani, aki akarta, követhette valamennyi irracionális, destruktív lépését, itthon és külföldön. Született gyújtogató. S hogy az árat, ami már most is nagyon súlyos, nem ő fizeti meg érte, hanem a teljes magyar társadalom? Ezt az embertípust mikor érdekelte önmagán kívül bármi is?

A zsarnok mint pszichopatológiai jelenség az írók képzeletét is foglalkoztatja

Egyikük, García Márquez a „hatalom magányosságáról” írt műként jellemezte regényét, A pátriárka alkonyát. Míg írta – ez legalább nem egy fájdalmas magyar vonatkozás –, vég nélkül Bartók 3. zongoraversenyét hallgatta. Íme, találomra egy mondat a regényből:

„Olyan mérhetetlen volt a hatalma, hogy egyszer, amikor megkérdezte, hány óra van, azt felelték, ahányat parancsol, tábornok úr”.

Ez már tényleg a végzet. A korlátlan hatalommal szemben áll az alárendeltek személyiségvesztése, és a magyar valóságban is tömegek élete sínyli meg, hogy a regény hőséhez hasonlóan a mi miniszterelnökünk hatalma is mérhetetlen és kontrollálhatatlan. A szabadság intézményeinek felrobbantása mellett a lélek megtörése a despoták másik jóvátehetetlen bűne.

Vajon két hete mi vette rá a Nemzeti Múzeum négyszáz dolgozóját,

hogy dörgő tapssal búcsúzzon el L. Simon Lászlótól miután rajtaütésszerű menesztését követően utoljára ment be igazgatóként a munkahelyére? A magyar szabadság emblematikus intézményének magasan képzett dolgozói nem tudták, hogy nem egy kiváló embertől köszönnek el, hanem olyan valakitől, aki egy időben foglyokkal dolgoztatott a szőlőjében, feleségével közös cégei révén pedig sokszázmilliónyi közpénz ütötte a markát? Ez a tömeges taps a lelkiismeret pusztulásának egy újabb tragikus állomása volt. Hihető, hogy a tapsolók ne tudták volna, hogy saját szabadságuk egyik eltaposóját éljenzik? Egy százszázalékos NER-klónt, aki az autokrácia minden gonosz törvényét megszavazta? Tényleg nem hagyhatták volna csendben távozni?

Na és a Nemzeti Színház színészei?

Nem tudhatom, milyen lelkiállapottal jár a mindig sértődött és bosszúszomjas kultúrzsarnokkal, Attilával akárcsak egy épületben is tartózkodni. Viszont abban a hatalmas felzúdulásban, ami a két kollégájukat ért baleset nyomán támadt, a színészek felmutatták az elnyomásban élők minden betegségtünetét: egy-két kivétellel olyanná váltak, mint Csehov csinovnyikja, aki a színházban véletlenül rátüsszent egy méltóságos úrra, és belehal az emiatti rettegésbe. Hiába minden, akit akár csak egy pókháló vékonyságú szál köt ehhez a minden helyszínen és minden pillanatban valamit kényszeresen megszorító, büntető hatalomhoz, annál előbb-utóbb megkezdődik a mentális egészségromlás, és mire észreveszi, már térden csúszik-mászik és orvoshoz jár.

Magyarország szorong és bizonytalan

Ki ezért, ki azért. Az egyik embert a lelkiismeret-furdalás gyötri, a másikat a félelem, a harmadikat a kifizetetlen számlák. Mintha a társadalom kollektívan élné meg Kafka rettegését:

„Ha álmomban ugyanúgy megfulladhatnék, ahogy a félelemtől fuldoklom, már nem élnék”

– írta egy levelében. Vajon egy mindinkább a vesztesek közé lecsúszó nemzet vesztes polgáraként hányan fuldoklanak álmukban és szoronganak nappal? Az emberek először belülről halnak meg, erre példa a két Nemzeti is, a múzeum és a színház, de ezer más példát említhetnék. A Kádár-korszakban legalább még volt vágyódás egy jobb, másféle élet után, ami konzerválta a lelkeket. Most nincs se vágy, se remény, a napok monoton túlélése az egyetlen észlelhető társadalmi jelenség.

Vagy rosszul látom, és két fiatalember, Azahriah és Szoboszlai Dominik mindenki számára elég életpótléknak?

A hatalmával rutinszerűen visszaélő despota valójában szadista játékot űz a néppel, sokakban mély lelkisérüléseket okozva

Milliók tudatába már befészkelte magát az aggodalom – én magam is küszködöm vele -, hogy Orbán a parlamenti cinkosaival bármikor megszavaztathatja kilépésünket az EU-ból, nem törődve annak majd végzetes következményeivel. Bármi kitelik tőle, már beszámíthatatlan, miközben vele szemben nincs ellenzéki politikaformáló erő, ami némiképp fékezőleg hathatna rá. Pedig egy európai demokrácia nyújtotta szabadságban élni azt a (távlati) lehetőséget kínálja, hogy egész életedet a mainál lényegesen jobb minőségben élheted le. Másképp beszélnek hozzád és te is másképp beszélsz másokkal, másképp és más dolgokról gondolkodsz, könnyebben és tovább élsz.

Bár nagyon sokan tisztában vannak ezzel,

a magyar társadalom mégis eldobta magától ennek a mindenben magasabb rendű civilizációnak az esélyét. Aki október közepén látta azt a nemzeti szinten is felettébb kínos videórészletet Orbán Viktorról, miközben Putyinnal tárgyalt Pekingben, annak rá kellett döbbennie helyzetünk lényegi kilátástalanságára.

Putyinnal Pekingben! Létezhet-e ennél gyalázatosabb dupla „partneri viszony” egy olyan ország számára, amely az áruláson és önmaga hitelbe adásán kívül semmit nem tud nyújtani ennek a két hatalmas, gonosz, despota államnak.

Hangyaboly vagyunk a szemükben, amit bármikor készek eltaposni. Minden, ami nem ellenállás, behódolás. Az indokok érdektelenek, csak a zsarnok szívét melengetik. Jut eszembe, A pátriárka alkonyában az ország fejlődése csak a tábornok százéves korában bekövetkezett halálával válik lehetővé.

Forrás

Kapcsolódó