Amikor én még kislány voltam… (4.)

… egészen más világ volt. Mai szemmel, mai gondolkodással nagyon idegen, nagyon más, szinte hihetetlen. Talán ezért érdemes fölidézni azokat a furcsa, szokatlan történéseket, amelyek abból az időből megmaradtak emlékeimben.

Jégtáblák a konyhában

Forrás: Wikipedia

– Vedd ki a jégszekrényből! – mondtam gyakran a gyerekeimnek, és eszembe sem jutott, hogy a konyhában hűtőszekrény van, nem jégszekrény. Miután srácaim már megszokták a szóhasználatomat, föl sem tűnt nekik, hogy nem létező dologról beszélek.

A jégszekrény kislány korom konyhai berendezési tárgya volt. Jegeeees! Itt a jegeeees! – kiabált az utcán elképesztően erős, öblös hangon (mindenféle technikai erősítés nélkül) a lovaskocsi bakján ülő férfi, mi meg rohantunk a vödörrel, le az emeletről, nehogy továbbhajtson. Levette a kocsiról a nagy jégtáblát, ha kértük, ketté is hasította. Fizettünk és otthon betettük a jégszekrénybe, ami egy alacsony, vastag falú, hőszigetelő anyaggal bélelt szekrény volt, amely a jég segítségével tartotta fogyasztható állapotban a romló élelmiszereket.

A szódás és a verklis

De más lovaskocsi is gyakran jött a házunk elé. De a bakjáról mást kiabált egy férfi. Szódavizet, szódát tessék! – harsogta. És mi ismét lerobogtunk az emeletről a szódáért, hiszen az mégis jobb volt, mint a csapvíz. Aztán később már lehetett az üzletben szódás szifont, meg hozzá való patront kapni, s így már otthon készíthettük a szódavizet.

Forrás: Index

Más, a lakásba behatoló hangok is voltak. Ilyen volt a verkli, amiből egy kart kézzel tekerve csalt ki zenét a tulajdonosa, aki így jutott némi jövedelemhez. Mi az ablakból, az erkélyről hallgattuk és dobáltuk le – az élvezetért cserébe – az újságpapírba csomagolt aprót. Ha már az újságpapírnál tartunk, a sajtótermék nálunk többcélú volt. Miután apu elolvasta, egyenlő méretűre vagdosta. WC-papír nem nagyon volt az üzletekben, az újság a lakás legkisebb helyiségében, újrahasznosítva fejezte be pályafutását.

Amikor kiürültek az utcák

Hétvégeken, ha focimeccs volt, a hangok nem lentől érkeztek a lakásokba, hanem épp fordítva. A legendás, kifejezetten a futballra szakosodott sportriporter nagy átéléssel közvetített, vizuálisan ható kommentálását mindig az egész utca hallotta. Ugyan rajtunk, gyerekeken kívül nem sok felnőttet lehetett látni ilyenkor. Mindenki otthon ült és izgult. Jónéhányan azonban úgy gondolták, hogy erről az eseményről senkinek sem szabad lemaradnia. Így hát – teljes hangerőre állítva – kitették a rádiót az ablakba…

Forrás: YouTube

Mozi költözött a lakásba

A barátnőimmel imádtunk moziba járni. Minden filmet megnéztünk, amire beengedtek minket. Két forintért vettünk jegyet a kakasülőre. És ahányszor csak beülhettünk, annyiszor voltunk oda a látottakért. Válogatás nélkül. Aztán az ötvenes évek második felében nagy változás történt. Édesapám vett egy televíziót. Elzavarni sem lehetett az öcsémet és engem a sugárzott kísérleti adások idején a képernyő közeléből. De nemcsak a családunk ülte körül a készüléket. Becsöngettek, jöttek a szomszédok is, hiszen a televízió akkoriban különlegesség volt. Nem volt minden nap adás. Utoljára – és ez elég sokáig tartott – már csak hétfőnként volt szünet. Időközben már a szomszédok sem jöttek, mert ők is vettek egy-egy készüléket.

De a televíziózással egybekötött szomszédolás erős közösséget kovácsolt. A felnőttek figyeltek a másikra, mindenben segítették egymást. Őszintén, tiszta szívvel…

Amikor én még kislány voltam… (3.)