Ara-Kovács Attila: Brüsszel felé félúton

Külpolitikai szakértőnk, jegyzetírónk, Ara-Kovács Attila mindenki meglepetésére és sokunk örömére mandátumot nyert a DK színeiben – amely pártnak elnökségi tagja is – az Európai Parlamenti választáson. Lassan veszi a holmiját és költözik, de a Városi Kurír olvasóit sem hagyja cserben: heti rovatot indít nálunk „Brüsszeli hétköznapok” címmel, amiből hétről-hétre megtudhatjuk, hogy milyen az élet annak a közösségnek a központjában, amellyel olyan nagyon labilis a magyar kormány viszonya és amit folyton megállítani készül.

A régiek még nem mentek el, az újak már itt vannak

Ilyenkor felbolydul a város – mondja német kollégám, aki már öreg rókának számít errefelé. A régiek még nem mentek el, az újak már itt vannak, úgyszólván megduplázódik a tömeg az Európai Parlament épületében. Idén ez annál is feltűnőbb, mert a parlamenti képviselők közel 60 százaléka kicserélődik. Vagyis sokan csomagolnak, míg mások épp nekifogtak a kicsomagoláshoz.

Szakértők hada cikázik mindenfele, keresik új helyüket. Míg általános az izgalmi hangulat, körükben inkább az idegesség dominál: vajon kapnak-e újabb megbízatást, s ha igen, lesz-e az legalább olyan jó, mint volt az elmúlt öt évben az előző?

A hotelek árai az égbe szöktek, ami nem jó. Az ember 4-5 nap alatt elkölt annyit egy-egy szállodai szobára, mint egyébként egy kis bérelt lakásra havonta. Ám annyi haszna van mindennek, hogy igyekszünk minél hamarabb rátalálni egy megfelelő otthonra, amit belakhatunk a következő években.

Vita, vita, de aztán minden rendeződik

Én is gyorsan ráakadok valakire, aki meglepően jó áron kínál egy garzont az egyik frissen épült felhőkarcoló tizenvalahányadik emeletén. Elviekben mindenben megegyezünk, majd a tulaj rábíz egy ügynökre, hogy a részleteket azzal beszéljem meg. Másnap találkozom az ügynökkel: úgy-ahogy beszél angolul, sora vesszük azokat a dolgokat is, amikben – úgy gondoltam eddig – a tulajjal már megegyeztünk. Kiderül, az ár nem annyi, mint gondoltam, hanem 100 euróval több; tetszik a lakás, úgyhogy ezen nem akadok fenn. Még nincs minden itt – mondja az ügynök –, kerül ide két újabb szék, oda a tévé, emide egy külön asztala computernek. Nem akarom, hogy túlzsúfolt legyen, székek nem kellenek, a tévét nem nézem az ágyból, az oda semmiképp kerüljön stb. De ez lehetetlen – mondja az ügynök –, már megvettünk mindent. Akkor vigyék le a pincébe, adják el. Vita. vita.

Visszakerülünk a tulajhoz. Ő persze megnyugtat: minden úgy lesz ahogy akarom, természetesen….

Rettenetes ez az ügynökség – teszi hozzá lemondóan – és némely ügynök meg különösképpen. Az utóbbi években sok szolgáltatás itt megtelepedett kelet-európaiakat alkalmaz, mert sokkal olcsóbbak. De hát azóta, ezzel párhuzamosan rettenetesen leromlott a színvonal.

– De hát én is kelet-európai vagyok – mondom, de a kijelentés valahogy elvész a semmibe.

Nem gondoltam volna, hogy már az első napon ráakadok arra a problémára, amelynek megoldása úgyszólván a legsürgetőbb, a legfájóbb a kontinens számára. És szembesülnöm kellett azzal is, hogy a Nyugatnak és a Keletnek egyaránt változnia kell. De félő, ha valahol „félúton” találkoznak, az az igazi európai színvonal jelentős romlását hozná magával. Bizony, Kelet-Európának kell változnia mélyen, a kelet-európaiak kell feladják önmaguk rosszabbik felét, mert e nélkül nem működhet jól a kontinens. Sőt, egyáltalán nem fog működni.

És máris pesszimistább leszek, mint reméltem volna, amikor elindultam Brüsszel felé

Igyekszem kerülni az ügynökkel való újabb találkozást, közvetítőkkel küldöm el az aláírt szerződést, a tulaj nagyvonalúan beleegyezik: ha problémám van, fordulhatok közvetlenül hozzá – nagyon korrekt, nagyon kiszámítható, nagyon együttműködő. Pont olyan, mint az Unió az álmaimban.

De aztán mégiscsak – mintegy véletlenségből – belebotlok kelet-európai honfitársamba, aki azonnal elkezdi szememre hányni, hogy rossz hírbe hoztam őt. Gyorsan lerázom, de van kis lelkiismeret-furdalásom. Szemmel láthatóan neki nincs, sőt biztos abban, hogy roppant igazságtalanság történt vele.

Vajon megérem-e, hogy az efféle emberekből kikopjon ez az arcátlan magabiztosság, hogy olykor képesek legyenek korrektek lenni, s értékként kezeljék a korrektséget? Aztán hazám miniszterelnökére gondolok, akinek nem okozna nehézséget eljátszani a szélhámos lakásügynököt. És máris pesszimistább leszek, mint reméltem volna, amikor elindultam Brüsszel felé.

Kapcsolódó