„Aranyoskám, szégyellem hogy éhes vagyok, restellem, hogy ide jutottam”

Advent negyedik vasárnapján egy igaz történet. Talán sokakat elgondolkodtat, vajon mit is jelent a karácsony, a Megváltó vajon miért is áldozta az életét. Rendjén van-e, hogy napjainkban a harács, a pénz, legyőzi az emberséget, a gyengék támogatásának öröknek gondolt erkölcsi kötelezettségét.

Jézus a szegények pártján állt,

nem a kufárokat akarta a templomában látni, az igazi kereszténység nem arról szól, amit napjaink újsütetű “keresztényei” naponta felhangon hirdetnek, ránk öntenek.

„Nem magamért sírok én: testvérem van millió és a legtöbb oly szegény, oly szegény, még álmából sem ismeri ami jó.”

/Babits Mihály: Cigány a siralomházban/

Pár nap, és itt van karácsony, a „kötelező” szeretet ünnepe

Szenteste előtti napokban önti ránk a lakájmédia minden lehetséges módon, hogy hazánk milyen fantasztikus lehetőségek országa, aki itt él, az szinte már a Kánaánban érezheti magát. Bődületes számokat hallhatunk, kapkodjuk csak a fejünket; hinnye, akkor ez már a földi mennyország? Vajon ha ez így van, akkor a Fidesz potentátjai miért osztanak közpénzből -véletlenül a televíziók kamerái előtt- közpénzből, ételt a szegényeknek.

Tavaly karácsony másnapján egyik vidéki nagyvárosban osztottunk ételt

azoknak a felebarátainknak, akiknek a karácsony csak azt jelenti, hogy nincs mit enniük. Ők nem vágynak csillogó fenyőfára, díszesen csomagolt ajándékokra. Számukra akkor van ünnep, amikor nem kell éhesen lefeküdniük. Az előző évekhez hasonlóan most is sokan várták az „ünnepi” ebédet. A körülöttünk sétálók között valahogy figyelmes lettem egy, a hetvenes évei közepén járó hölgyre.

Először nem is tűnt fel, de mikor harmadszor sétált el félszegen előttünk, akkor már éreztem, hogy nem csak azért sétálgat a néni, mert ráér, nincs jobb dolga. Udvariasan megszólítottam, megkérdeztem, hogy ne haragudjon, ebédelni szeretne? Csöndesen rám nézett, szemeiben könny csillogott. Másodpercekig némán álltunk. Szinte hallani lehetett a csöndet. Nem tudom, mi játszódhatott le a fejében, mire gondolhatott. Nem mertem megszólalni, de nem is tudtam volna, mit is mondjak. A szemét néztem, ahol csak a mérhetetlen szomorúságot, keserűséget láttam. Talán egy perc után a hölgy megszólalt.

„Aranyoskám, szégyellem hogy éhes vagyok, restellem, hogy ide jutottam”.

Nem mertem faggatni,

így nem tudom, milyen élete lehetett a kopottas ruhájú vendégünknek. Valószínűleg egykor jobb napokat látott, talán volt családja, de élete derekán magára maradt. Kisnyugdíjasként tengeti életét, megbékélve a sorssal. Nem tudtam mivel vigasztalni. Csak annyit mondtam elszoruló torokkal, hogy mi tiszta szívvel adjuk, fogadja el, fogyassza egészséggel az ebédet. Így is történt. Békésen elfogyasztotta az ételt, megette a bejglit is, majd elköszönt. Amilyen csendesen jött, úgy is távozott. Észrevétlenül, némán, kiszolgáltatottan.

A szívem azóta is háborog

Vajon tényleg neki kell szégyellnie azt, hogy nem tudja magát eltartani, hogy még karácsonykor sincs mit ennie? Rendjén van az, hogy egy élet fáradságos munkájának az a „jutalma”, hogy számára az ünnep is csak egy nap a sok közül? Vajon hányan élhetnek így hazánkban? A karácsonyi ételosztásokon hányan álltak be így, félszegen, szégyellősen, éhesen a sorba, félve, hogy jaj csak egy ismerős meg ne lássa őket? Valószínűleg nagyon sokan. Számukra nem vigasz, hogy az ünnep előtt a kormánypárt szolgalelkű – magukat kereszténynek mondó – megmondóemberei azt harsogták,

„óriási mértékben csökkent a szegénység Magyarországon”,

kevesebben élnek mélyszegénységben, mind több ember van anyagi biztonságban.

A „nem tehetős” miniszterelnök szerint

„azt a valótlan állítást, hogy a szegénység nőtt volna, nem fogadjuk el, a valóság ezzel ellentétes.”

Úgy vélte, csak üres kitaláció az,

„mintha 2010 óta Magyarországon nőtt volna a szegénység”.

Mielőtt folytatnám, még egy egyszerű, hétköznapi történet.

A fentebb már említett ételosztáson a környező fákra, padokra sálakat, kesztyűket kötöttünk. Először csak nézegették az ebédre érkezők a meleg holmikat. Mikor elmondtuk, hogy bárki elviheti bármelyiket, percek alatt minden gazdára talált. Egy hatvanas éveiben járó hölgy a sapkákat próbálgatta. Második, harmadik próbálás után megkérdezte, ugyan mondjam már meg, melyik áll neki a legjobban, lévén tükör nem volt a téren. Elszorult a szívem, amikor hozzátette, „uram, nem tudom, elhiszi-e, de nekem még sohasem volt olyan sapkám amit télen hordhattam volna”. Közösen sikerült a leginkább kedvére való fejre valót kiválasztani. Nem tudom, szabad-e írnom – de tényleg így volt – úgy örült a meleg sapkának, mint egy gyermek.

Bizony, ma Magyarországon

sok millióan már annak is örülnek, ha télen, a hidegben használt, de meleg holmijuk van, ha nem fagy meg a kezük, a lábuk. Ők nem álmodoznak milliós ékszerekről, nem élhetnek úgy, mint a dámák, nekik nem telik elegáns órákra, méregdrága táskákra, az ő gyermekeik nevén nincsenek luxuslakások, szőlőbirtokok. Nekik a szélfútta házukon, a kopott bútoraikon, az üres hűtőn kívül semmijük sincs. Tízezrek számára pedig csak az utca maradt, nincs még fedél sem a fejük felett. Nem vágyhatnak másra, csak arra, hogy ebben a mai, embertelen világban egyszer ők is embernek érezhessék magukat.

Az országot uraló elit úgy tesz, mintha az lenne a valóság

amiben ők, illetve a vazallusaik élnek, dőzsölnek. Két kézzel osztogatják a közpénzt, kegyként, mintha a sajátjuk lenne. Milliárdokat szórnak ki stadionok építésére, újabb és újabb világversenyeket terveznek, és azokhoz köthető közpénz lenyúlásról ábrándoznak. A Várba költözés költségeit 30 évre titkosították, milliárdokkal tömik meg az uralkodó párthoz közelálló, abból élő csókosok pénztárcáját.

Gyermekeik – maguk mondták – saját lábon állnak, élik az újgazdagok nagyvilági életét. A magát plebejusnak és kereszténynek mondó kormány nem a népet szolgája, s nincs tekintettel Jézus tanításaira sem. Hazug, cinikus, álszent világot hoztak létre, ahol csak alattvalókra van szükség. Napjainkban hazánk a közmunkások és a népkonyhák országa lett! Erre olyan büszke a mai hatalom? A fügefalevél alig takarja el, hogy bizony a király a valóságban meztelen.

Az uraink a szolgálati kocsijukban csak a feneküket növesztik

Ha vennék a fáradtságot, és ellátogatnának a láthatatlan Magyarországra, úri keblük nem dagadna a sok győzelemtől. Találkozhatnának a növekvő nyomorral, a tönkretett életekkel, a kilátástalan helyzetben levő kisnyugdíjasokkal, talajvesztett fiatalokkal, a még kecskét tartani sem tudó „keményen dolgozó kisemberekkel”.

Szembesülnének a mérhetetlen nyomorral, a számukra nem is létező szegénységgel.

Maguk is láthatnák azok beszédes, fakó, szomorú szemeit, akik számára az élet csak napi szenvedést, megpróbáltatást jelent. Megtapasztalhatnák, hova juttatták több mint kilenc éves uralkodásuk alatt hazánkat. De ehhez gyávák az urak! Kényelmesebb a Várból, tízmilliárdokért uralkodói palotának átalakított Karmelita kolostor erkélyéről lenézni az alattvalókra!

Becso

A Banánköztársaság rovatban megjelenő írások nem minden esetben képviselik portálunk véleményét.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük