Az Európai Parlament 2019-es megalakulását övező dráma végül is mindenkit meglepett. Tanulságai alighanem hatással lesznek arra, hogyan tekintünk majd ezután Európára, s az egyesült kontinens szerkezete milyen irányba fejlődik tovább. Elsősorban nyilvánvalóan politikai szempontból.


Nem kétséges, két személyiség határozta meg a folyamatokat,

nem függetlenül politikai hátterüktől, de mégis személyes befolyásuk, illetve politika jártasságuk volt az, ami szándékaikat sikerre vitte. Gyakran még – gyaníthatóan – számukra is meglepő végkifejlet felé.

Az egyik persze Angela Merkel,

akit az elmúlt másfél évben – legalábbis politikai szempontból – temetni igyekezett mindenki. Ő nem csak azt érte el, hogy Németország hozzájárulása nélkül továbbra se szülessen meg semmilyen fontos döntés, de azt is, hogy pártjának teljes defenzívába szorult családja, az Európai Néppárt megerősödve kerüljön ki a javarészt maga okozta válságból.

Merkel azt is elérte – és ez politikai teljesítményének legnagyobb sikere –, hogy az európai jobboldal main stream-je tovább növelje a centrum erejét, s lesöpörjön minden olyan jobboldali kezdeményezést, mely a szélsőségeknél keresett kiutat a válságból, s gondolkodás nélkül adott fel értékeket, elveket, illetve mondott volna le a demokrácia alapvető normáiról.

A másik Emmanuel Macron

francia elnök, akinek sikerült megsemmisítenie a Spitzenkandidat-rendszert, illetve azt is megakadályozni, hogy az uniós struktúra és a vezetés az európai jobb és a baloldal egyfajta közös hitbizománya maradjon.

Tette ezt nem feltétlenül  előnyös politikai körülmények között. Az elmúlt egy év másról sem szólt, mint a „sárgamellényes” francia szélsőbal utcai lázadozásairól, zavargásokról s a populizmus egyfajta munkásmozgalmi kiteljesedéséről. Macron ugyanakkor nem tudott igazi erőt lehelni a liberálisokkal összefogó új, páneurópai mozgalomba. A korábbi ALDE-ban meghatározó szerepet betöltő Guy Verhofstadt váratlanul háttérbe szorult, azok a politikusok, akik az első sorba léptek – így az Európa Megújítása mozgalom vezetői – nem csak elmaradnak tőle, de ígéreteikben sem tudnak olyat nyújtani, ami felérne a Verhofstadt-i életmű eddigi minimumával.

És akkor még nem beszéltünk a baloldali progresszió pártjainak európai családjáról. Az uniós parlament struktúráinak kialakítása során idén július 1-ig két nagyon határozott tendencia volt megfigyelhető:

A jobboldali Európai Néppártot (EPP) nagyon megosztotta

a jobboldali csúcsjelölt – Manfred Weber – személye. Először politikai judíciumában csalódtak sokan párttársai közül, amikor a látványosan szélsőjobbra sodródó magyar miniszterelnököt minden áron  szerette volna megtartani az EPP-ben. Minthogy jó ideig Orbán csak játszadozott azzal, hogy maradna a pártcsaládban, ezért a mellette kiálló Weber az általános közvélekedésben igen gyorsan elveszítette hitelét. Amikor pedig észbe kapott, akkor kiderültek személyi gyengeségi is: képtelen volt érdemben reagálni a magyar politikus szemtelen provokációira, mi több, azokkal a fideszesekkel szemben is alul maradt, akik az Európai Parlamentben nap mind nap igyekeztek a pártcsalád politikai hitelét felőrölni, s a jobboldali centrumot – Merkellel az élen – politikai céljaik legfőbb ellenfelének beállítani.

Már hosszú ideje mindenki azt tapasztalta,

hogy a Néppártot megbénítja ez a megosztottság. Viszont a vele szemben álló legnagyobb frakció, az európai baloldal (S&D) egységesen áll Frans Timmermans jelöltsége mögött, s teljes joggal követeli azt, hogy jelöltjét lássa a legfontosabb európai politikai pozícióban a Bizottság elnökeként.

Csakhogy időközben történt valami:

nem egészen két héttel korábban tisztújítás zajlott az S&D-ben s az addig stabilnak mondott korábbi vezetés pozíciói más kezekbe kerültek. Az esett mögött nem hagyományos politikai érdekek ütközése állt, inkább a populizmus és a európai reálpolitika küzdelme volt ez, amelynek sajátos keretet adott, hogy míg az előző mögé a déli államok sorakoztak fel, addig az utóbbiak mögött az északi országok – és ők vesztettek.

Ezzel nem lett volna semmi különösebb baj, ha a megalakult új S&D vezetés képes bizonyítani erejét és kreativitását. De ezekre a várakozásokra alaposan rácáfolt, különösen a Néppárttal való EP-s egyezkedések során. A pártcsaládon belül erőteljes ellenállás bontakozott ki a megállapodással szemben, ami váratlanul a maga valóságában mutatta fel az S&D összes gyengeségét és sérülékenységét.

Ekkor érkezett az EPP részéről a bejelentés:

a megállapodás részeként Ursula von der Leyen lesz a bizottsági elnök, a baloldal pedig be kell érje a sok tekintetben protokolláris európai parlamenti elnöki tisztséggel. És legfeljebb csak arra számíthat, hogy Timmermans megőrzi nagyon fontos eddigi pozícióját a Bizottság elnökének első helyetteseként.

Ursula von der Leyen

Hogy az S&D ide jutott, az nem a véletlenek műve

s nem tulajdonítható csak az északi és déli államok befolyásért történő vetélkedésnek. Ilyesmi elő sem fordulhatott volna Martin Schulz vezetése idején, aki erős kezekkel fogta össze az európai baloldalt, s ezért az képes volt komoly eredményeket elérő tárgyalásokra. Timmermans viszont csak a legutóbbi időkben tűnt fel S&D-s politikusként s szállt bele a harcokba. Korábban inkább a semlegességet őrző Bizottság-elnök-helyettesi pozíció volt számára fontos, így pártpolitikai súlya – ma már jól látszik – alig maradt meg. Ráadásul az a déli szárny, mely sikerrel hódította el az északiaktól az S&D vezetését, látható módon nem volt képes, talán nem is nagyon akart egy olyan politikusért küzdeni, amelyik az északi befolyás megtestesítője volt – s e tekintetben sem elsősorban pártpolitikus.

Mindeközben az EPP most olyan jelölttel állt elő a Bizottság elnöki posztjára,

akit minden európai demokrata magának érezhet, aki számára fontos a szabadság, az emberi jogok és az európai progresszió. Egyebek mellett a Politico egyik cikke okkal említi meg, hogy von der Leyen sohasem mulasztotta el, hogy kiálljon a menekültek jogaiért, s követelte – épp a magyar miniszterelnökkel szemben – emberi méltóságuk tiszteletben tartását. Számtalanszor szót emelt az illiberalizmus s – úgy általában – az illiberális rendszerekkel szemben; plusz: a civil társadalom és a melegjogok megingathatatlan elkötelezettje volt mindig is. És Soros Györgyöt korunk „nagyszerű emberének” nevezte, akinek – Leyen szerint – víziója a nyitott társadalomról az egyetlen emberi perspektíva, ami méltó ahhoz a 21. századhoz, mely okkal igyekszik magát elhatárolni az előző évszázad szörnyűségeitől.

Nem nehéz mindebből arra következtetni:

az új néppárti vezetés semmi jót sem ígér Orbánnak s a hozzá hasonlóknak. Ugyanakkor megtartotta korábbi megkerülhetetlen befolyását az európai vezetésben is.

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét