Banánköztársaság
Bayer ócska, piti, bér-antiszemita és bér-rasszista
Bayer Zsolt kemény munkával kivívta magának a megtiszteltetést, hogy Gábor György vallásfilozófus újra tollat ragadjon és utolsónak vélt gondolatmenetét megfejelje a valóban utolsóval.
„Jóllehet az előző posztomban megírtam, hogy eddig sem, s feltételezhetően ezután sem kívánok a kormány-lovagkeresztesével foglalkozni,
úgy bizony, méltatlan és rangon aluli, ám most kénytelen vagyok újra visszatérni erre a személyre. Többen ugyanis, akik egyetértettek a legutolsó bejegyzésemmel, arra kérdeztek rá, miért nem mondtam ki azt, hogy fent nevezett antiszemita? Nem mondtam ki, mert másként fogalmaztam, másként próbáltam valamit elmondani, de ez nem jelenti azt, hogy zsidókról és cigányokról alkotott nézetei nyomán ne tartanám őt, ócska, piti, bér-antiszemitának és bér-rasszistának. Sok érv lehet ezek mellett, én most csak egyet fogok előadni.
Teszem ezt egyébként azért is, mert ma reggel egy igen kedves barátom rémülten küldte át ennek a kormány-lovagkeresztesnek a legújabb felbüfizését, amit – a fenti kérdésre adott válaszom előtt – magam is idéznék. Pennájának harcos erejét a kormány végtelen szeretetéből merítő szócső a minapi diáktüntetésre reflektál keményen elmarasztaló szóképződményekkel, majd ezt írja:
„Ó igen, ebben a régi, elviselhetetlen életben született mindig újjá Magyarország, abban a régi, elviselhetetlen, szabadsághiányos, szólásszabadságtalan, tekintélyelvű, kiszipolyozó, urambátyámos, csendőrpertus világban tudta megmenteni sokadszorra is ezt a nemzetet az életnek Klebelsberg Kunó, Horthy Miklós és Bethlen István. Abban a cudar világban élt túl mindent az örök magyar jobbágy, a magyar paraszt a kiirthatatlan mentalitásával, amellyel soha nem akart belvárosi „értelmiséggé” romolni, de még Lenin-fiúvá se.”
Majd kicsit odébb:
„…mert az örök jobbágyok és parasztok, a folyton csak megalázott, szólásszabadságtalan, könyörtelenül elnyomott, feleslegességeket tanuló deákok és tekintélyelvű tanítóik és tanáraik ebben hittek. Nem pedig a belvárosi „értelmiségiek” mindig mindent megkérdőjelező nihiljében meg világmegváltó utópiáiban, amelyek mindig és újra meg újra szépen slichtolt hullahegyekkel voltak megjelölve, egyre nagyobb dicsőségére az egymást mindig felismerő és számontartó lukácsistáknak.”
Én most nem a kormány-lovagkeresztér bizsergető történelmi narratívájáról kívánnék szólni – ha ugyanezeket mondta tanuló éveiben, ami kizárt, hisz nézetei rendre változtak az évek és a regnáló hatalomhoz való dörgölőzése nyomán, ám ha mégis ugyanezeket mondta volna, akkor terhelje azt a felelősség, aki átengedte a vizsgáin, ahelyett, hogy szelíden elküldte volna egy közkönyvtárba olvasgatni), hanem valami másról beszélnék, jelesül az ismert fordulatairól. Az ebben a szövegben is visszatérő „Lenin-fiúkról”, a „belvárosi értelmiségiekről”, a „nihilistákról”, az „utópiák” gyártóiról, a „hullahegyeket” előállítókról, „az egymást mindig felismerő lukácsistákról.”
És itt van a lényeg!
Kormányunk lovagkeresztjével felékesített és vállon veregetett kegyeltje sosem személyekkel vitatkozik, sosem X vagy Y nézeteivel, hanem szinte minden esetben önmaga által megkonstruált csoportok fölött ítélkezik, legtöbbször faji alapon. Persze a mellén fityegő lovagkereszt még nem teszi duzzadó nyakán hordott fejének agytekervényeit képessé arra, hogy valódi, érveken és ellenérveken nyugvó vitába bocsátkozzék, mondjuk Vajda Mihállyal, Heller Ágnessel, Schiff Andrással, avagy bárki mással. Ehhez ő nemcsak kevés, hanem ez a személyre szabott vitamódszer nem is fekszik neki.
Ő a vita helyett általánosít, zsidózik vagy cigányozik, mikor mi adódik éppen.
Nem az az érdekes, hogy mit mondott X vagy Y, hanem az, hogy „Cohen, meg Cohn-Bendit meg Schiff bűzlő végtermékek”, s „sajnos nem sikerült mindet beásni nyakig az orgoványi erdőben”, továbbá ezek mind örök, mondhatni természet adta módon megképződött lények, hiszen „ezek nem változtak semmit.” Ez a kormány-támogatott, kormány-cirógatott és kormánykézből etetett alak folyton felsorol és listázik. Nem személyekkel van vitája, hanem a típussal, a fajtával: azokkal, akik arról ismerszenek meg, hogy „belevizelnek” és „beletaknyolnak” az ország medencéjébe, utána ez a sok beteg szerencsétlen futkározik a medence körül és antiszemitizmusról ajvékol; azokkal, akik „indok-zsidók”, minthogy „puszta létezésük indokolja az antiszemitizmust” és így tovább. És legutóbb is írói és teoretikus munkásságának vezérmotívumát (Leitmotiv), valamint gondolatainak életterét (Lebensraum) az töltötte ki, hogy vannak ezek a galiciánerek, akiket már a rendes, asszimilálódott magyar zsidók is jobban utáltak, mint a nem zsidók, s „ezekből lettek” a kunbélák, a lukácsgyörgyök, a lenin-fiúk, a vajdák, a konrádok meg a hellerágnesek.
Vagyis sosem érvek, nézetek, vélemények és álláspontok között szelektál,
hanem kizárólag a „faj” ősi, atavisztikus rög-közössége teszi végletesen és véglegesen azonossá az általa bensőséges stiláris fordulattal hol „bűzlő végtermékekként”, hol „állatokként” stb. aposztrofált, amúgy egymástól meglehetősen különböző egyéneket. Számára nem személyiség létezik, nem individuum, hanem neves szellemi előfutárai által kreált, s saját maga által jóváhagyott csoportok, a vélt azonosság, az egyes személytől független, ám „olyanná” vagy „az”-zá tevő lényegiség, az atavisztikus adottság, a természet, a biológia, a génállomány gépezete, a vér determinizmusa, s aki ezt szem előtt tartja – gondolja ő -, az megért és felfog mindent.
Persze még sok hasonlóan guszta esszencialista gondolatfutamot lehetne tőle idézni, de – az Örökkévaló bocsássa meg – nem vagyok a kormány „T” (támogatott) házi rasszistájából és fiók-antiszemitájából kellőképpen felkészülve.
És a kormány-lovagkeresztest illetően most már tényleg
„The rest is silence.”, „A többi néma csend.”
Szerző
