Blues-metal az USA zseniális fiatal gitárosától

Még mindig csak 28 éves Eric Steckel, ez a nem mindennapi tehetséggel megáldott gitáros, aki 10 éves sem volt, amikor a haverjaival már zenekarban játszott. Végre eljut hozzánk is, így kitombolhatjuk magunkat döbbenetes erejű muzsikáját hallgatva október 7-én este a Backstage Pubban, ahol a Polyphonic Prayer című új albumát mutatja be Jos Kamps basszusgitáros és Ruud Gielen dobos társaságában.

A Pennsylvania-i kisfiút zenebolond szülei a környék minden koncertjére magukkal vitték, így nem csoda, hogy Eric belezúgott a gitárokba, és nem kellett sokat nyúzni az ősöket, hogy vegyenek neki egyet. Ettől kezdve a sorsa megpecsételődött, mert ki nem engedte a hangszert a kezei közül. Állandóan gyakorolt, Jimi Hendrix, Stevie Ray Vaughan… majd később Joe Bonamassa lettek a nagy kedvencei, mint a szivacs úgy szívott mindent magába tőlük.

Mindössze 11 éves volt, amikor 2002-ben megjelent az A Few Degrees Warmer című koncertalbuma

2003-ban a Sarasota Blues Fesztiválon játszott a zenekarával, ahol az a megtiszteltetés érte, hogy bemutatták John Mayallnak, aki felhívta őt a színpadra, így a Bluesbraekers tagjaival muzsikálhatott. Steckel volt a legfiatalabb gitáros, aki valaha Mayall bandájában pengethetett. Az öregnek annyira megtetszett a játéka, hogy a következő évben együtt turnéztak Skandináviában. Azt mondja, életre szóló élmény volt a Mayall társaságában eltöltött idő, rengeteget tanult tőle. A 2005-ös Road Dogs című John Mayall-lemezen Eric Steckel gitározik is a Chaos in the Neighborhood című számban.

Eric a bemutatkozást jelentő nagylemeze után 2-3 évente jelentet meg új korongokat,

a legutóbbi nemrég kerül piacra Polyphonic Prayer címmel. Az albumnak több érdekessége is van, talán azzal kezdeném, hogy mindössze négy saját dal szerepel rajta, a többi hat az feldolgozás, de milyenek! Ezek nem szolgai másolatok, hanem valami hihetetlen stílusérzékenységről tanúskodó, szinte eredetinek ható gyöngyszemek.

Már az első szám, a ZZ Top-tól jól ismert Waitin’ for the bus olyan elementáris erővel szólal meg, hogy csak pislogunk. A dögös gitárt a Hammond B3 simogató hangjai emelik ki talán még jobban. Persze ezen a hangszeren, valamint a többin is ő játszik, csak a dobokat engedte át másnak.

A We’re still friends hangulatos zongorafutammal kezdődik, amelybe beúszik a Hammond és megszólal Eric, már itt kiderül, hogy milyen nagyszerűen énekel, a gitár sound pedig egészen felkavaró, csak a műfaj legnagyobbjaihoz mérhető a játéka.

Muddy Waters szerzeményét, a She’s 19 years old-ot hallva elakad az ember szava,

elsöprő erejű felvétel – nekem nagyon bejön, nem csak a gitárja, hanem billentyűs játéka is. Árad belőle a dög, ahogy Bigfoot barátom megjegyezte, őt a Led Zeppelin You shook me című opusára emlékezteti, mi tagadás engem is! Nekem ez különösen jó hír, ugyanis a Zepp örökös rajongója vagyok!

A Can’t go back egyszerű riffje is remekül érvényesül az orgona bársonyos szőnyegén, amelyen aztán szinte felsikoltanak a gitár hangjai és ez már tömény rockzene a javából Az Unforgettable könnyen befogadható dallama pedig szinte cirógatja az ember lelkét. Ez a feldolgozás is pompásan sikerült.

A Tennessee pofonegyszerű rockzenének tűnik elsőre, aztán kiderül, hogy ebből is mennyit ki lehet hozni értő szívvel és lélekkel. B.B. King: It’s My own fault-jának a feldolgozását hallgatva a néhai blues királyunk is csettintene és hamiskásan mosolyogna (ahogy csak ő tudott), ha ezt a kirobbanóan tehetséges gitárost hallhatná. Azon pedig elámulna, hogy ez a fiú milyen remekül elboldogul a billentyűk világában is.

A tömény muzsikák után felüdülést jelent a Picture frame, amely nem több, mint egy kellemes romantikus dal, igazán rádióbarát, a gond csak az, hogy ilyet sosem hallunk az éterben. Hasonlóan érzelmekkel teli a Through your eyes is, nagyon behízelgő az énekdallam, de mégsem borít be bennünket a szirup és nem halunk bele a szépségbe, mert erről gondoskodik a gyönyörűen felépített gitárszóló.

A blues imádói a végén megkapják a Make it rain-t, amely méltó lezárása lemeznek, itt minden hang a helyén van (nem mintha a több dalban rossz helyen lennének:)).

Eric büszkén viselheti ezt a keresztnevet,

amivel az angol gitáros óriás Clapton írta be örökre a nevét a blues történelemkönyvébe több mint 50 évvel ezelőtt!

Eric Steckelt a néhány évvel ezelőtt írt könyvemben „A jövő gitáros istenei” között tartottam számon, de most korrigálnom kell magam, ő már a jelen istensége! Senki ne hagyja ki a koncertjét, mert nem mindennapi élményben lesz része!!!

Géczi László

Kapcsolódó:

Ahol a gitár jó kezekben van – őszi LOTS Music koncertek