Bruck András: ahol az állam bármire jogot formálhat, ott az állampolgár szabadsága nem más, átmeneti biztonság, amíg az államnak nem támad veled kapcsolatban más gondolata

Egy diktatúra anyatején nőttem fel. Azt szívtam magamba, magától értetődően sajátítottam el az elnyomó rendszerrel együtt járó életszabályokat, igazságtalanságokat, agymenéseket. Alapvetően homogén közeg volt ez: mindennap ugyanaz, ugyanúgy, csak a fiatalkor szokásos kellemességei oldották a rendszer mélabúját. Azért volt éles, erős foga is, vasmarka is a rendszernek, ezért csupán naponta lemenni az utcára kompromisszum volt, és az összes többi kompromisszum abból fakadt, hogy muszáj volt lemenned az utcára.

…a gonoszság megoszthatatlan gyönyöre (Petri György)

Ez a mostani diktatúra sok mindenben más. Abban az egykoriban, amely, most látjuk, igazából sosem múlt el, vagy inkább nem ment ki belőlünk és még a gyerekeinkben is maradt belőle, a szabadság hiánya egyértelműen körülhatárolható volt: nem tehettél ezt, nem tehettél azt, pont; s valóban sok mindent nem tehettél, amihez amúgy kedved lett volna, és ebben az évtizedek múlása sem hozott lényegi változást. Az egész tohonya, elnyomó kóceráj mint egy lusta, nagy folyam hömpölygött saját maga előtt is ismeretlen célja felé, de az biztosan nem a tenger volt.

Ma tagadhatatlanul több mindent tehetünk, ezért ma sokkal jobban kéne éreznünk magunkat, de én például sokkal rosszabbul érzem magam. Megszégyenítve, megalázottan, amit nem éreztem Kádár alatt.

Kádár rendszere azt adta, ami annak a rendszernek lényege, ez a mostani meg azt, ami Orbán Viktor lényege, na, ez a különbség. Akkor egy cirill betűs rendszertől függtünk, az határozta meg, mi a jó és mi a rossz, ma egyetlen ember mondja meg, egy nem is különösebben megnyerő személyiség. Kádár örökölte a bűnt, ez a mai maga hozta létre, baseballütővel hátulról, orvul rontott ránk, s a külső elnyomás helyébe éppen csak egy árnyalattal kevésbé gonosz belsőt állított. Mint egy rossz álom, olyan ez az egész, bár annak kicsit hosszú, s a rendszer bűzét a reggeli kávé illata sem sokáig nyomja el.

Egy ország egyetlen értelme a benne élők élete,

egy kormány egyetlen feladata polgárainak hűséges szolgálata, egy miniszterelnök egyetlen kötelessége esküjének megtartása. De nem Magyarországon. Itt mindent, ami megszeghető, megszegnek, minden normán átlépnek, márpedig, ha a morált eltávolítod a tettek mögül, akár Hitler gázkamrás háborús gépezete is patyolattisztává tehető. Minden egyes nap hitványságuk újabb és újabb bizonyítéka. Most épp a választási törvényt fogják a jövő héten ismét változtatni, immár úgy ezredszer. Ezúttal is a maguk javára, természetesen. Amióta minden az ő kezükben van: Alkotmánybíróság, Kúria, Számvevőszék, parlament, Médiatanács, Novák Katalin, ügyészség, média, Nemzeti Választási Bizottság, azóta egyetlen dolog nem történik az országban, ami ne kizárólag az ő érdeküket szolgálná.

Túl sok bűn terheli őket, nem veszíthetnek.

A demokrácia törvényei helyébe az autokrácia láthatatlan törvényei, a diktátor tízparancsolata lépett,

ami valójában egy: amit megtehetek, megteszem. Csakhogy Orbán Viktor 2010-ben nem rendszerváltásra kapott felhatalmazást és végképp nem a demokrácia lerombolására. Most pedig már eltökélt szándéka, hogy mire megöregszik, átsegítse nemzetét a „túlvilágra”, oda, ahol többé végképp semmi jó nem történhet velünk. Ez talán még mindig nem világos? Hány példát mondjak? Egy országban, ahol baj, baj hátán, ahol a vasúthálózat ötven százalékán csak lassító jelzések mellett haladhatnak a vonatok, és ha rosszul leszel, nem biztos, hogy a mentő időben érted jön, vagy elindul egyáltalán, ott egy kétszázötven milliárdért épített atlétikai stadion valójában jelképes sírgödör. Vak és ostoba, aki abban a betonteknőben fejlődést és dicsőséget lát. De hiszen nincs is magyar atlétika! És ha lenne, akkor a gyerekeink leghőbb vágya nem az volna, hogy csak el innen? Annak idején, még Kádár alatt, egyik versében Petri György „egy érdektelen ország fölösleges embereként” jellemezte magát. Sokunk helyett mondta. 1990 és 2010 között aztán támadt valami esély, remény, ha nagyon akartál, hihettél benne, hogy nem vagy többé teljesen fölösleges, s hogy az állam szemében is több vagy puszta adóalanynál, aki kifosztható, s akinek pénze nulla kontroll mellett elverhető. Most már viszont megint semmi remény, abszolút semmi. Magyarországon minden, ami egy-egy társadalmi láncolat végén valamiképp az emberhez kapcsolódik: iskola, kórház, tananyag, betegellátás, nyugdíj, szociális ellátás, úthálózat, állampolgári jogok, menekültekkel való bánásmód, a hatalmon lévők számára nem létezik, átléphető szemétkupac csupán.

Na és egy ilyen országra milyen jelző illik?

Az ember nem lehet szabad ott, ahol a hatalmon lévők szabadságát semmi nem korlátozza. Önámítás a „belső szabadságra” hivatkozni – egy száz százalékban hazugságon nyugvó rendszer mindenkin lelki teher. Azon is, aki átlát rajta, és azon is, aki számára a lelki béke azonos a szellemi élet, az autonóm emberi lét teljes feladásával. Így vagy úgy, valamennyien egy fordított előjelű világba vagyunk bezárva, egy hazugság lágerré vált az otthonunk. Különösképp demoralizáló és csak kivételképp feloldható, amikor a lelkiismeret szembetalálkozik az egzisztenciális fenyegetettséggel, így aztán mindenütt láthatók egy önmagával meghasonlott ország vérző sebei.

Hiába minden…

Ahol az állam bármire jogot formálhat, ott az állampolgár szabadsága nem más, mint kölcsönkapott idő, átmeneti biztonság, amíg az államnak nem támad veled kapcsolatban más gondolata. Vajon a tanárok mit gondolnak a magyar állam nekik feltálalt bosszútörvényéről? És a fiatalok, akik lassan többet vannak az utcán, mint az iskolában? Nincs menekvés. Ahol egyetlen ember kezében összpontosul minden hatalom, ott az események törvényszerűen a végzet felé haladnak. Ott az újabb és újabb veszélyek mindig csak karnyújtásnyira lesznek, mert aki bármit megtehet, az előbb-utóbb mindent meg fog tenni. Van, aki elhiszi, hogy ezeket érdekli, milyen országot hagynak majd maguk után?

Forrás

Az író oldalunkon megjelent további bejegyzései ide kattintva olvashatók.