“Nem olimpikon akarok lenni, vagy testnevelő tanár, hanem óvónő!” – Mindenki a maga szemétdombján szemét…..

Sosem felejtem el, pedig 50 éve történt. Ma is érzem a megsemmisülés fájdalmát, bár 7 évesen ezt nem tudtam megfogalmazni, csak azt tudtam, hogy fáj, hogy megalázott egy felnőtt, csak úgy, kedvtelésből, akinek nem ez lett volna a feladata, hiszen tanár volt. Bizony kövér kisgyerekként nem volt, és ma sem lehet egyszerű az élet, csak úgy, ahogy felnőttként sem. Az alábbi levelet egy “sorstársam írta”, akit a választott és szeretett hivatásától foszt meg egy önjelölt “mindenttudó”, akinek hatalmában áll dönteni embersorsokról, méghozzá kilók alapján.