Banánköztársaság
Diliház
Elmekórtani eset. Ez ma Magyarország. Nagy nemzeti diliház, amelynek falairól lepattogzik a vakolat, a plafon penészes, fűtés-hűtés nincs, a szakképzett személyzet java már elment külföldre, a többi meg éhbért kap, az ágyakban poloskák dőzsölnek az ápoltak (adófizetők) véréből.
A betegek pedig szép számban „Viktor! Viktor” kórussal köszöntik a főápolót,
aki kifosztja őket vagyonukból és jövedelmeikből, megfosztja jogaiktól, miközben parttalanul és gátlástalanul hazudozik mindenről, ami közügyekben éppen adódik. Szociális érzéketlensége pedig például a másfél évtizede változatlan családi pótlék összegével, vagy az Evangéliumi Testvérközösség sorsával jellemezhető. A szabad szónak jószerivel nincs tere, ereje, alig van visszhangja. Magyarország hivatalosságai elárulják szövetségeinket és szövetségeseinket, kétes és kétséges keleti kényuraknak kiárusítják a nemzeti vagyont, és egy elmeroggyant, nagyszájú tengerentúli szélhámostól várják a szomszéd békéjének helyreállítását, és suttyomban vagy már-már nyíltan az agresszornak drukkolnak. Ugyan miféle béke lesz az?
Magyarország a téboly országa lett
Akinek pedig mindez nem tetszik, az csak tévelyeg a Duna táján, meg a nagy magyar Alföldön, és a szóban vonzó, tettben rémesen botladozó „ki, ha én nem” magyar tiszától remél változást, mert korábbi jelöltjei eljátszották a még valamennyire ép elméjű választók bizodalmát.
Szóval édes drága választó-korú magyar véreim itt, Hunnia rögvalóságában – egytől egyig hülyék vagytok-vagyunk, mert magamat is közétek sorolom!
Benne vagyunk a veremben, és nem sok remény látszik a kiútra. Mert a kipcsak fősámán csak taszigálja lejjebb ápoltjait, miközben émelyítő és silány csatlóshadával együtt lefölözi a még megszerzett csekélyke nemzeti hasznot, nyilvánvalóan arra készül, hogy elvágja az országot még életben tartó köldökzsinórt, és a hazát kifaroltassa az Európai Unióból, nemkülönben a NATO-ból. A parlament immár jóformán egy pöcegödör, amely fölött a rongy viceházmester eszelős önkénye az úr! Törvényt csak a kipcsak fősámán szab, de mindig csak másoknak, magának soha, a közszolgálati rendszerek pedig alig-alig alig működnek, gazdaságpolitika helyett ráolvasással irányítják az országot, miközben az államháztartás a csőd felé ballag. Ti és mi, akik mindezt látjuk, ismerjük, elszenvedjük, hülyék vagyunk, mert tűrjük a vezérlő bomlott elme és ocsmány lakájhada országlását.
És ugyan ki és mi ébreszt reményt?
Nem csekély választói sokaság bámulattal nézi, amint az elégedetlenség hullámára felkapaszkodott aranyszájú NER-lovag beszörfözik az európai parlamentbe, legényei pedig a cselekvésképtelennek ígérkező fővárosi önkormányzatba. Ő csak szónokol, s habár igazat mond a diliházról, egyelőre minden látszat szerint – mind eredetét, mind politikai indíttatását és céljait tekintve – csupán a kipcsak fősámán-főápoló reinkarnációja. Egyképpen kezdték: tetszetős dumával! Tamás Gáspár Miklós évekkel ezelőtt írta (emlékeim szerint) még a Népszabadságban:
„Ne tűrjük, ami tűrhetetlen!”
Nagyon itt lenne az ideje!
