Sokszor voltam úgy, hogy – főként külföldieknek, akiknek alig voltak ismereteik – röviden kellett mondanom valamit Magyarországról.

Érdekes helyzet, egyszerre komoly és vicces,

főként egy olyan ember számára, mint jómagam, aki élből utasít el minden hamis esszencializmust és minden ócska nemzetkarakterológiai okfejtést, az egyes népekre oly „jellemző”, hagyományos és hagyományosan hülye sztereotípiát. Ilyenkor előfordult, hogy egy időben jellemzőnek vélt vicceket kezdtem mesélni, hátha abból valamit megért az illető, de persze semmit sem értett meg, s még nagyobb lett a zavar és a katyvasz. (Egyszer majd elmesélem, hogy másfél órás kiselőadás után milyen viccel próbáltam egy svájci franciával megértetni, milyen ez az ország, s azt is elmondom, mi lett a viccem eredménye.)

Persze történetek kellenek akkor is,

amikor az ember kamasz gyermekeinek akarja elmesélni és érzékeltetni, milyen volt az ő gyermekkora. Valamennyi gyermekemből előbb némaságba fulladó csodálkozást, majd asztal alá történő zuhanást és szűnni nem akaró, gargalizáló röhögést váltott ki például az, amikor elmeséltem nekik, hogy amikor én jártam gimnáziumba, a hosszú haj viseletét szigorúan tiltották, továbbá volt egy Ifipark, ahová eljártak a tízen- és huszonévesek koncertekre, ám farmernadrágban nem engedték be őket, csakis öltönyben és nyakkendőben. Mert abban az időben így kellett „kulturáltan szórakozni.”

Most csak annyit akarok mondani,

hogy ha egyszer mesélnem kell majd valakinek (külföldinek, unokának, dédunokának, akárkinek) arról, milyenek is voltak a 2010-2020-as évek Magyarországon, akkor egészen biztosan beszélek nekik arról

az orvosprofesszorról, aki egyetemi rektor és klinikaigazgató, aki széleskörű társadalmi tevékenységet fejt ki, aki büszkén viseli a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét, aki az egyetem Coronavirus Ügyi Operatív Bizottságát is vezeti, amely a klinikák és egyetemi intézmények védelmi intézkedéseit hivatott meghatározni és azokat betartatni, aki egyébként maga rendelte el a külföldről hazatérők kötelező karanténját, ám aki önmagára nézve ugyanezt nem tartván kötelezőnek (úgy is mondhatnók, hogy nagy ívben leszarva mindent és mindenkit), hiszen ő más, rá nem ugyanazok a szabályok vonatkoznak, neki szabad, ő megteheti, neki jár, fertőzötten operálta a betegeit, fertőzötten járt ki-be a klinikára, fertőzötten találkozgatott egyetemi és klinikai kollégáival.

Ebben tényleg minden benne van: koronavírusos cseppben a magyar tenger. A teljes reménytelenség és hányinger.

Forrás

Háttér

Rovó László, a Szegedi Tudományegyetem rektora az a koronavírusos orvos, aki operált is miközben már vírushordozó volt.

Az RTL Híradó számolt be arról, hogy Ausztriában volt síelni a Szegedi Tudományegyetem egyik orvosa, és amikor hazajött, nem vonult karanténba, hanem bement dolgozni. A csatorna nem közölte az orvos nevét, csak annyi derült ki a riportból, hogy az egyetem egyik vezetőjéről van szó.

Magyar Hang információi szerint (ami egybevág a hvg.hu értesüléseivel is) az ominózus orvos, Rovó László, a Szegedi Tudományegyetem rektora. Rovó Lászlót, aki a Fül-Orr-Gégészeti és Fej-Nyaksebészeti Klinika igazgatója is, csak azután vetették alá vizsgálatoknak, hogy a koronavírus tüneteit produkálta. A rektor vírushordozóként bejárt az általa vezetett klinikára és operált is.

A lap forrásai szerint a professzor óvatlansága miatt a Rektori Hivatal munkatársainak karanténba kell vonulniuk. A hvg.hu úgy értesült, hogy szombaton az összes Fül-Orr-Gégészeten dolgozót berendelték vizsgálatra. Úgy tudjuk, a rektor az elmúlt napokban folyamatosan tárgyalt az egyetemi karok és a klinikák vezetőivel, akiket szintén megfertőzhetett.

Forrás

figyu

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét