A Magyar Narancs legutóbbi számában egy elemzésnek tekinthető írás jelent meg Hofi Gézáról, vagy ahogyan mondtuk, a Hofi-jelenségről. A titkot szinte lehetetlen megfejteni, de aki látta Hofit színpadon az tudja, valami varázserővel rendelkezhetett.
A Magyar Narancs legutóbbi számában egy elemzésnek tekinthető írás jelent meg Hofi Gézáról, vagy ahogyan mondtuk a Hofi-jelenségről. A titkot szinte lehetetlen megfejteni, de aki látta Hofit színpadon az tudja, varázserővel rendelkezhetett.
Egymaga képes volt két órán keresztül lekötni a közönséget, komoly dolgokról beszélt úgy, hogy közben dőlt a röhögéstől a nézőtér.
„Minden idők legnagyobb művésze volt”
– 2002-ben így búcsúztatta a képernyőn Hofi Gézát a lelkesült szavait vajmi ritkán kicentiző Nap Tv-s műsorvezető, Lakat T. Károly, aki e tódításával mégsem csupán a nyilvános gyász majd mindenkit aránytévesztésre ragadtató erejét illusztrálta. Hofi népszerűségének, pozíciójának és szerepének páratlanságáról is elmondott valamit ez az éktelen túlzás, hiszen a minden ízében egyedi jelenséget már életében sem igen tudták a hasonlítás kényelmes alkalmatosságával körülírni.
A Hofi-jelenség
A szerző szerint, hogy Hofi emlékezete kivételes jellegű lesz, azt már a halála után alig két évvel felállított köztéri szobra is jelezte. Ez egyrészt hódolat volt a nagysága előtt, mintegy örök mércét jelentő magyar humoristának ismerve ezzel el Hofit. Kitér az írás arra is, hogy a kultusszal párhuzamosan máig ott fut a Hofi-jelenség ellenszenvező értelmezése is, amely kivételesség helyett a kivételezettségre helyezi a hangsúlyt. Ebben a narratívában Kádár kutyája, vagy udvari bolondja gyanánt jelenik meg a színpadon évtizedeken át felmutatott plebejus figura, akivel kapcsolatban unásig lehet emlegetni a kabaré korabeli gőzkieresztő szerepét.
Biztos ebben is van valami, Hofi volt az a „kisember”, aki megteremtette azt a műfajt, amiben az emberek a rendszer mellett röhögtek. Aki van annyi idős mint én, emlékszik azokra a régi szilveszterekre, amikor az este csúcspontja a várt Hofi kabaré volt. Hofi része volt annak a rendszernek, amiben éltünk, ő kimondta / ki mondhatta? / azt, amire sokan gondoltunk, de nyilvánosan nem mertük elmondani. Erről az 1976-os „Még mindig aktuális” című szilveszteri tévéshow-ban ezt mondja: „Voltam bátor életemben. Nem féltem úgy, mint akkor.” Mintha most mondaná, amikor elsütötte a másik poént:
„Mielőtt bármi véleményed van, egyeztess.”
Nem tudom, hogy Hofi mitől volt bátor, egyáltalán mitől lett Hofi.
A narancs szerzője utal arra, hogy az egypártrendszer keretei között a művész a rendszer önmaga lojális ellenzékének szerepét töltötte be, ebben a képletben találta fel a maga helyét Hofi. A nézők hitelesnek látták a rendszer melletti huzamos kiállása, s egyszersmind bírálói pozíciójában: belül volt a rendszeren, a bal szélen. Innen beszélhetett a lógás, a magyarkodás, a hatalmaskodó középvezetők ellen. Az 1978-as Szabhatjuk albumán így jellemezte hazánkat.
” Ez egy ilyen ország. Itt nincs külön munkásőr, külön nyilas, külön cserkész. Attól függ, melyik ruhája tiszta.”
Itt hangzik el az azóta is gyakran idézet mondása:
„Én elszabtam, te elszabtad, mi elszabtuk, hát elszabtuk, utólag már szabhatjuk.”
