Kétezer éve ismétlődik a történet: a menekülőkből nem kérnek a templomi szemforgatók

Könyörüljetek rajtam, keresztények!

Manoliosz kelet felé fordult, keresztet vetett, és beszélni kezdett:
— Krisztusról akarok szólni hozzátok, testvéreim. Legyetek elnézőek velem: tanulatlan ember vagyok, nem tudok szép mondatokat kerekíteni. De az egyik este, amikor a nap éppen lenyugodni készült, Krisztus odaült mellém a padra, olyan egyszerűen és nyugodtan, mintha csak a szomszédom lett volna. Egy üres zsákot tartott a kezében…
…
Végül is nekibátorodtam, és megkérdeztem: „Fáradt vagy, uram; a lábadat por és vér fedi; honnan jössz?” — ”A falvakat járom — válaszolta Jézus. — Most jövök Lykovrissziből. A gyermekeim éheznek; magammal hoztam ezt a zsákot, hogy alamizsnát gyűjtsek bele. Nézd: hazafelé tartok, s a zsák üres.  Belefáradtam…” — ”Fogd a pásztorbotod — mondta Krisztus —, és menj az emberek közé; ne félj, beszélj hozzájuk!”… — „De mit mondjak nekik?” — „Mondd meg, hogy éhes vagyok — magyarázta Jézus —, hogy zörgetek a kapukon, kinyújtom a kezem, és ezt kiáltom: Könyörüljetek rajtam, keresztények!”

Hallgattasd el!

Grigorisz atya nyugtalankodni és fészkelődni kezdett.
…
A vén Ládász a pópához lépett. — Rossz vége lesz ennek — dünnyögte. — Hallgattasd el!
…
Manoliosz a tömeg felé nyújtotta a karját.

— Fivéreim és nővéreim, lykovrisszi férfiak és nők — kiáltotta —, nem önszántamból beszélek hozzátok — hogyan is merném, szegény ördög létemre —, nem saját elhatározásomból utasítgatom én a gazdagokat, az elöljárókat, a nálamnál idősebbeket. Bizony nem önként teszem ezt, hanem Krisztus parancsára! Én csak azokat a szavakat ismétlem, amelyeknek elmondásával ő bízott meg. „Éhes vagyok — kiáltja az Úr Jézus —, könyörüljetek rajtam, keresztények!” Aki megszánja a szegényt, Istennek ad kölcsönt.
…
— Az aratást elvégeztük — folytatta Manoliosz. — Hála Istennek, jó évünk volt. Maholnap itt a szüret, aztán leszedjük az olajbogyókat is. Hallgassátok meg Krisztus szívet tépő kérését. Így kiált hozzátok: „Lykovrisszi derék emberek, földönfutó testvéreitek ott állnak a kaputok előtt; közeledik a tél, megöli őket az éhség, a hideg és a bánat…” Isten mindent lajstromba vesz, szemmel tartja Lykovrisszi lakóit is, feljegyzi a nevüket, dátumot, anyagi helyzetüket, a szegényeknek juttatott alamizsnát. Például így: Anasztásziosz Ládász, Mikhail fia, ekkor mg ekkor ennyiből meg ennyiből ennyit és ennyit adott, ami az utolsó ítélet napján kamatostul megtéríttetik.

Folytatás a következő oldalon!

Nehogy a magántulajdonhoz nyúljatok!

A vén Ládász megint gúnyos vihogásban tört ki:
— Csak győzzük kivárni…
…
Ebben a pillanatban Grigorisz atya indulatosan felemelte a kezét. Csak úgy ugrándozott a szemöldöke; ha valaki az ujja hegyével megérintette volna, szikrák pattannak ki belőle.

— Hé, emberek! — kiáltotta. — Ne engedjétek, hogy ez a szédelgő félrevezessen titeket! Négy pillére van a világnak: a hit, a haza, a becsület, és negyediknek, a magántulajdon. Nehogy valamelyikhez is hozzányúljatok!
…
Hibáztam, amikor megengedtem, hogy beszélj, Manoliosz; szállj le onnan! Menj, legeltesd a birkáidat, ott van a te helyed, így rendelte Isten; maradj köztük, foglalkozz a nyájaddal! Amit itt összehordtál, ellenkezik Isten akaratával; egyedül ő dönt mindenben, s ami történik a világon, mind az ő akarata szerint történik!
(…)

Golgota

— Öljetek meg… — mondta karját kitárva Manoliosz.
Ahogy így védtelenül, nyugodtan közeledett a mécsesek világánál, amely dicsfényt vont szőke feje köré, a tömeg zavarba jött, és önkéntelenül is utat nyitott előtte. Olyan megdöbbenés vett erőt az embereken, hogy e pillanatban Manoliosz kimenekülhetett volna a kapun, anélkül hogy akár egyetlen mozdulattal is akadályozták volna. De ő megállt a templom közepén, a kupolára festett Krisztus alatt, és újra kitárta a karját.

— Öljetek meg… — ismételte könyörögve.

Grigorisz atya lejött a szentély lépcsőin, és intett Panajótisznak, hogy kövesse. A pópa előregörnyedve, kinyújtott nyakkal lopakodott Manoliosz után, kezét kinyitotta, és ujjait begörbítette, hogy bármely pillanatban megragadhassa.

— Zárjátok be a kaput! — kiáltotta fojtott hangon. — Zárjátok be a kaput, mert elszökik!
…
A pópa ijedt kiáltása felrázta a megbűvölt tömeget; az embereket félelem fogta el, hogy kicsúszik a kezük közül a zsákmány. Manoliosz köré tódultak, szorosan közrefogták.
…
Grigorisz atya felemelte kezét.
— Isten nevében! — harsogta. — Vállalom érte a felelősséget!
Panajótisz kihúzta kését, és a pópára nézett.
— Áldj meg, atyám!— mondta.
— Áldásom rád, Panajótisz!

De a tömeg már rávetette magát Manolioszra. A kibuggyanó vér az arcokra permetezett; Grigorisz atya ajkára is hullott két-három sós, meleg csepp.

— Testvéreim…— mondta Manoliosz tompa, elhaló hangon.
Nem tudta befejezni, a kőpadlóra rogyott, teste görcsösen megvonaglott. Karját még most is széttárta, mint a megfeszített, s ömlött belőle a vér: száz meg száz késszúrás járta át.

A vérszagtól megvadult lykovrisszibéliek rávetették magukat a még remegő testre; amikor felálltak, nem egynek volt véres az ajka. A vén Ládász Manoliosz nyakára tapasztotta fogatlan száját, és őrjöngve próbált kiharapni belőle egy darabot.

((Panajótisz megtörölte kését vörös üstöke maradványain; közben ragyás arcát is bemocskolta vérrel, és így kiáltott:
— Tönkretetted az életemet, Manoliosz, én meg eltettelek láb alól. Kvittek vagyunk. A viszontlátásra.))

Grigorisz atya lehajolt, belemártotta kezét a vérbe, és meghintette vele a tömeget:
— Hulljon vissza a vére mindnyájunk fejére!— kiáltotta.
A tömeg borzongva fogadta a vércseppeket.
(…)

Folytatás a következő oldalon!