Fótisz atya fejét lehorgasztva nézegette a lámpa fényénél Manoliosz békés, vértelen arcát, amelyet egy vágás jobb halántékától az álláig felhasított. A pópa néha kinyújtotta a kezét, elsimította a halott alvadt vértől csapzott fürtjeit, aztán újból gondolataiba mélyedt. Az elébb itt járt az öreg Márta, és közölte vele, hogy a megrettent aga titokban küldöncöt menesztett a városba, és kérte, irányítsanak Lykovrisszibe egy csapat gyalogos és lovas katonát, mivelhogy a bolsevikok betörtek a faluba, és veszélyben forog az élete.
„Puskákkal, ágyúkkal, lovakkal jönnek ránk” — gondolta a pópa. — ”Hogyan védekezhetnénk? Kiirtanak az utolsó szálig. El kell mennünk; nem szabad elcsüggednünk a bajban, tovább kell mennünk… De meddig, Istenem, meddig?”
Kinyújtotta a kezét, és lassan, gyöngéden, elkeseredetten megsimogatta Manoliosz arcát.
— Hiába áldoztad fel az életed, szegény Manolioszom — suttogta. — Magadra vállaltál minden bűnt, amivel csak vádoltak minket. „Én loptam, én gyújtogattam, én gyilkoltam!” — kiáltottad, hogy minket békén hagyjanak, és letelepedhessünk ezen a földön… De hiába…
Fótisz atya a harangot hallgatta, amely víg zúgással hirdette, hogy Krisztus megszületett, és leszállt a földre, hogy megváltsa a világot… Megcsóválta a fejét, és felsóhajtott:
— Ez is hiábavaló volt, Uram. Majdnem kétezer év telt el, de azóta is újra meg újra keresztre feszítenek. Mikor jössz úgy a világra, Uram, hogy ne feszítsenek meg többé, hogy örökre köztünk maradj?
