In Memoriam Hangai Zsolt

Talán a leggyűlöltebb sajtóműfaj a nekrológ, mégis amióta kinyomtatjuk a híreket, tárcákat, riportokat és interjúkat; megkerülhetetlen a megemlékezés ezen formája.

A nekrológ eredetileg halotti beszéd, ma leginkább az elhunyt életét és munkásságát méltató cikk. A nekrológok egy része egy művész, egy tudós vagy más közismert ember esetében gyakran már évekkel korábban elkészül. Aztán jó esetben ott porosodik egy-egy szerkesztőségi asztalfiók vagy számítógépes folder mélyén. Minél tovább van elsüllyesztve, annál jobb. Szerencsés esetben az alany hosszú életet élhet, akár még az is előfordulhat, hogy egy-egy nekrológ készítője hamarabb eltávozik az élők sorából, mint akiről ő megemlékezést írt.

Ilyen az élet!

Az átlagembereknek általában nem jár nekrológ, csak egy néhány soros méltatás vagy csak a szikár, száraz gyászjelentés. Szigorú mondatok, esetleg egy idézet az elhunytat méltatva. Az ismert emberek halálhírét sokszor egykedvűen fogadjuk vagy épen kötelező jelleggel egy percig meggyászoljuk. Persze az igazi kedvenceiket valóban megsiratjuk, de mi ez a valódi személyes tragédiákhoz képest.

Kedden ötven éves korában elhunyt a legjobb barátom

Az embernek egy életen át talán csak egy, esetleg kettő “legjobb” barátja lehet.

Nem volt közismert ember, nem volt művész, nem volt híres, nem volt politikus, nem volt celeb. Csak ember volt. Olyan, mint mi mindannyian, mivel az internetet sem használta, nem voltak követői és barátai a facebookon, nem twitterezett, nem volt jelen az instagramon.

Ő csak élt. Egyszerűen, mint mindannyian. Tette a dolgát.

Legutóbb néhány évvel ezelőtt, amikor a facebookon megjelent, hogy elhunyt Esterházy Péter, akkor ugrottam fel így a géptől. Egy-két percig levegő után kapkodtam, nem is értettem mi történt. Mintha megállt volna az idő. Nagy nehezen csak annyit tudtam kinyögni:

“Meghalt az ország lelkiismerete!”

Százszorosan, ezerszeresen ugyanez történt hétfőn, amikor egy osztálytársunk a facebookos csoportunkba beírta a halálhírt

Zsolt néhány héttel később született meg Makón, mint én. Ugyanabba az általános iskolai osztályba jártunk nyolc éven keresztül, majd egy életen át voltunk barátok még annak ellenére is, hogy idővel több, mint kétszáz kilométeres távolságba kerültünk egymástól.

Emlékszem általános iskolában egyikünk sem volt napközis, így mi a rendes 5-6 óra után mehettünk haza. Talán már ötödikesek voltunk, amikor kedvenc szórakozásunkká vált, hogy az akkor nyílt falusi önkiszolgáló boltba a Forfába elmentünk, vettünk egy-egy félliteres, üveges paradicsomlevet és a bolt előtt “felpattintottuk”, vagy talán a kasszásnéni bontotta ki sörnyitóval. Mindketten szerettük a történelmet, talán a fáraók kora volt számunkra a legizgalmasabb, de a csillagászat sem ált távol tőlük. Botcsinálta módon, gyermeki érdeklődéssel okoskodtunk ezekben és más témákban. A bolt előtti padon akár fél órán át is trécseltünk, megittuk a paradicsomleveket, majd visszavittük a szigorúan betétes üvegeket. Mindketten szorgos könyvtárba járók is voltunk, ahol folytathattuk ezeket a beszélgetéseket.

Miután 1985-ben elballagtunk, ő a makói szakmunkásképzőbe ment szobafestőnek tanulni, én a gimnáziumba kerültem

De éppen ez idő tájt kerültünk még közelebb egymáshoz, Zsoltit a bátyja inspirálta a rockzene felé. Természetes kedvence volt a HBB, azaz a Hobo Blues Band, a Metallica, a korai Edda vagy később a Doors és a Guns ’N Roses is. Én kezdetben inkább diszkós voltam, így már ő fertőzött meg a rock és blues zenével. Valamikor a nyolcvanas évek végén bevonatoztunk Szegedre és a Fáklya Moziban színes, széles vásznon néztük meg a legendás Hairt. A páholyba kaptunk jegyeket, a farmerdzsekik alatt pedig a közértben vásárolt egy-egy üveges sört csempésztük be a nézőtérre. Akkor már azokat pattintottuk fel.

Felejthetetlen élmény volt!

1989. március 15-én felkerekedtünk, ismét felültünk a “Piroskának” csúfolt Bzmot motorvagonra és bevonatoztunk Újszegedre. Nem tudtuk mire számíthatunk, még nem voltunk 18 évesek sem. Szegeden a Déri kollégiumból előkerítettük harmadik barátunkat V. Zsoltot és nyakunkba vettük a várost. Hihetetlen volt a hangulat és elképesztőek voltak az emberek. Talán tízezernyi tömeg hömpölygött Szeged belvárosi részein, túlzás nélkül állítható, hogy forradalmi volt a hangulat. Meghallgattuk az akkor már ellenzéki országgyűlési képviselő Király Zoltán okos beszédét, Tamás Gáspár Miklós gyújtó hangulatú szónoklatát és ott voltunk Raffay Ernő felszólalásán is.

Ott voltunk a Móra Ferenc Múzeumnál, a Kossuth szobornál és az Aradi Vértanúk Terén is. Tényleg hihetetlen volt, este a Híradóban láttuk, hogy az egész ország megmozdult, tudtuk, hogy a “történelem” részesei voltunk.

Még 89-ben együtt voltunk egy szabadkai “bevásárló” úton is,

nagy becsben tartottuk a Jugoszláviában beszerzett a Yugoton által klónozott bakelit lemezeket. Én Dire Straits és Madonna bakelittel, míg Zsolt természetesen Metallica és Guns ’N Roses lemezekkel tért haza. Emlékszem Szabadkán rám tört a pánikbetegségem és agorafóbiám, fogalmam sincs nélküle hogyan buszoztam volna haza előbb Szegedre, majd Magyarcsanádra.

Zsolt talán legnagyobb zenei élménye volt az MTK-pályán látott Metallica koncert és a népstadionbeli Guns ’N Roses buli volt. Aztán közösen néztük meg a Doors filmet és örökre megszerettük a banda zenéjét és a legendás Jim Morrisont is. Hihetetlen volt, hogy az énekes már akkor meghalt, amikor mi mindössze pár hónaposak voltunk.

Zsolt gyakran mondogatta, hogy ha eljut Párizsba, kimegy a Pére-Lachaise temetőbe és visz egy szál virágot Morrison sírjára. Sajnos, ebből már nem lesz semmi, talán egyszer az ő nevében bepótlom a barátom “mulasztását”…

Jim Morrison sírja a Pére-Lachaise temetőben

1995-ben én már pesten dolgoztam, amikor Zsolt és Béka barátunk együtt feljöttek, hogy kimenjünk “szigetelni”

Az akkori, még Sziget Fesztivál óriási élmény volt számunkra. Az összes színpadnál megfordultunk, felejthetetlen volt a Nagyszínpadon Jeff Healey koncertje. (Sajnos a kanadai gitáros már 2008-ban elhunyt.) Hajnalban már az alternatív színpadoknál jártunk, végül egy akkor divatba jövő “tuc-tuc” zenét játszó résznél kötöttünk ki. Egy-egy sörrel a kézben leültünk egy padra és egykedvűen néztük a nálunk is fiatalabbak táncolását, vonaglását. Zsolt akkor jegyezte meg találóan:

“Most olyanok vagyunk, mint a két öreg a Muppet Show páholyában!”

Óriásit röhögtünk ezen és abban maradtunk, majd harminc év múlva is így leülünk egy padra, vén trottyosan, egy-egy sörrel a kézben és nézzük a fiatalokat, mint a két öreg fószer a Muppet Show-ban.

Sajnos, ez már nem fog újra összejönni.

Hétfőn tehetetlenségemben csak annyit tudtam kiírni a facebookra, hogy: “Meghalt a legjobb barátom! Csak sírni tudok…”

Csak a fájdalmam szerettem volna kiírni, kiadni. A következő néhány órában barátaim, ismerőseim, egykori munkatársaim közül több, mint százan nyilvánítottak őszinte részvétet, úgy hogy 90 százalékban ők nem is ismerték a barátomat.

Köszönet nektek! Csodálatosak vagytok!

Nyugodj békében, Hangai Zsolt!

Titanic

A Banánköztársaság rovatban megjelenő írások nem minden esetben képviselik portálunk véleményét.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük