Jancsó 100 – “A legkisebb fiú” vallomása

Száz éve, 1921. szeptember 27-én született Jancsó Miklós, a magyar filmművészet egyik legnagyobb hatású rendezője, a hosszú beállítások, a történelmi parabolák, a rendszerkritikus abszurdok és a folytonos megújulás mestere. Szombatonként jelentkező interjúsorozatunkban a családtagokkal és egykori munkatársaival beszélgetünk arról, hogy mitől volt különleges Jancsó művészete, stílusa, személyisége a magyar és az egyetemes filmművészetben – írja a Filmtett erdélyi filmesportál.

“A legkisebb fiú”

Jancsó Dávid 1982-ben született Jancsó Miklós és az Oscar-díjas Mephistót is vágó Csákány Zsuzsa fiaként. Mindössze másodéves volt az SZFE-n, amikor Mundruczó Kornél felkérte a Delta vágására. Azóta Mundruczó állandó munkatársa, akivel dolgozott a cannes-i Un Certain Regard szekció fődíját elnyerő Fehér istenen és a rendező első amerikai filmjén, a Netflixen látható Pieces of a Womanen, aminek főszerepéért Vanessa Kirbyt Oscarra jelölték, a Variety pedig Dávidot is esélyesnek tartotta a díjra a film vágásért. Jancsó Dávid beszélt Jancsó amerikai filmre gyakorolt hatásáról is, és közben megtudtuk, melyik Jancsó-filmért rajong Scorsese, mivel fogadta Jancsót Coppola és David Lynch, és milyen meglepő helyeken szokott találkozni édesapja emlékezetével, de Dávid beavatott minket a filmvágás szakmai titkaiba, és abba is, hogy mi a kései gyerekek átka.

Milyen apuka volt Jancsó? A magyar történelemről mondott esti mesét?

Fantasztikus esti meséi voltak. Népmesei karakterekkel szőtt saját sztorikat. Fehérlófia, hétfejű sárkány… Folytatásos sztorik voltak, mindegyik egy komplett teleregény. Befeküdt az ágy végébe, csak mesélt, mesélt és mesélt, aztán büszkén rohantam ki a mamához, hogy na, elaltattam!

Jancsó, az apa

Jancsó azt is mesélte, hogy a többi gyerekével kevesebbet tudott foglalkozni, mert akkor még sokat forgatott, utazott, és te voltál az első, akinek az életében aktívan jelen volt apaként. Te is így élted meg?

Igen. Sokat játszottunk, nagyokat lehetett legózni vele, akár az éjszaka közepén. A leckében is segített, de nem sok sikerrel. Ennek részben én voltam az oka, részben pedig az, hogy ha történelemből kellett korrepetálni, mindig elmondta, hogy az nem úgy volt. Elmagyarázta a korszak összefüggéseit, hatalmi viszonyait, amit én szépen visszamondtam a suliban, mire a tanár lecseszett, hogy mért nem azt mondom, ami a könyvben van.

Nyolcéves voltál, amikor kiköltöztetek Amerikába, mert Jancsó a Harvardon kapott tanári állást.

Az egy éles váltás volt. Nem beszéltem a nyelvet, és amikor beraktak a Martin Luther King Jr. Elemantary Schoolba, kultúrsokkot kaptam. Annyi nemzetiség volt az évfolyamunkban, hogy még egy kórust is összeraktak belőlünk, és felléptettek a tévében. Cambridge ráadásul egyetemváros, nem egy gyerekbarát hely. Anyám máig emlegeti a bon mot-mat, hogy az ország itt jobb, de a lakás ott jobb. Aztán beilleszkedtem az iskolában és megtanultam a nyelvet is. Az Eszter utcában sokkal nagyobb volt a jövés-menés, és élveztem, hogy Amerikában össze vagyunk zárva, szűk családi körben élünk. Sokat utaztunk, felpattantunk a nyugdíjasbuszra, és végigjártuk a nyugati partot. Otthon meg várt a többmilliárd tévécsatorna. Ez volt a Tini nindzsa teknőcök aranykora.

Ez volt az első találkozásod az amerikai popkultúrával?

Akkor már láttam a Csillagok háborúját és végtelen mennyiségű westernt. Nagyon hamar lett otthon VHS-ünk, azon nézték a musztert a szüleim. Apámnak sokan küldtek filmeket, a 90-es évektől az Oscar Akadémia is. Hatalmas VHS-gyűjteménye volt.

Akkor nem abból állt az otthoni mozizás, hogy megnéztétek a Gaál-, Szabó-, Tarr Béla-életművet.

Dehogy. Apám is szerette az amerikai filmeket. Mindig azt mondta, fantasztikus, mennyire tudnak ezek filmet csinálni – és milyen szarok ezek a történetek! Nem érdekelte, miről szól a film, csak az, hogy van megcsinálva. A Micsoda nőt akárhányszor meg tudta nézni.

Pedig abban a sztori a lényeg. 

Ennyi.

A Kapa-Pepe filmek világa

Két év után hazajöttetek, és a Kapa-Pepe filmekben már mindenesként dolgoztál. Kávét hordtál, kábeleket pakoltál. És még?

Már a Szörnyek évadja és a Kék Duna keringő idején is kijártam a forgatásokra, amikről nagyon jó emlékeim vannak: az autó, amit kihúznak a vízből, Oroszlán, amint meggyújtja magát és fel-alá rohangál a pusztán, a tankok, amikre fel lehet mászni és játszani a walkie-talkie-val. A Kapa-Pepe filmekben aztán ügyelő lettem, csapóztam. Apámnak nagyon jó hangulatú forgatásai voltak. Szabadon kezelte az anyagot, ezért nem volt nyomás a stábon, hogy pontosan annak kell történnie, amit előre kitaláltak. Kijártak emberek a forgatásra, csak hogy ott legyenek, és mondta apám, „ha már itt vagy, sétálj el hátul és mondd el ezt a mondatot”. Ha valaki nem jött el, nem problémázott, azt forgatta, amit lehetett. És a legutolsó statisztának is tudta a nevét. A Kapa-Pepe filmekben dőltünk a röhögéstől.

Akkortájt döntötted el, hogy filmmel akarsz foglalkozni?

Ebben nőttem fel, ez érdekelt. Apám mindig mondta, hogy ez egy kókler szakma, tessék valami rendeset választani. Főleg a rendszerváltás utáni időkben, amikor összedőlt a filmipar, és senki se tudta, hogyan fog talpra állni a Mafilm bezárása után. Láttam a szüleimen, hogy ez megviselte őket. Akkor fogadták el teljesen, hogy vágó leszek, amikor Kornél kiemelt a főiskoláról, hogy én vágjam a Deltát.

Mivel fogott meg a filmvágás?

Ha kíváncsi Jancsó Dávid válaszára, olvassa tovább a cikket a a Filmtett-en!

Kapcsolódó

 

Jancsó 100 - "A legkisebb fiú" vallomása

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük