Jogunk van úgy gyászolni, ahogy az jól esik, jogunk van évekkel, évtizedekkel később is szomorúnak lenni, mert az egészséges ember így működik

Nem akarok kutyát. Pedig szeretem a kutyákat. Azért nem akarok, mert gyáva vagyok. Félek, hogy nem bírnám elviselni a gyászt, ha elveszítem. Márpedig valószínű, hogy elveszítem. Inkább lemondok mindarról a jóról, amit egy kutya adhat. Mert kutya nélkül is túl sok volt a veszteség…

Nemrégiben egy kliensem sms-ben üzent: nem bír jönni a konzultációra, mert Bütyök meghalt. Bütyök egy uszkár. Néhány nappal később a kliensem pironkodva kért elnézést a kihagyott ülés miatt. Hosszasan szabadkozott, hogy ő tudja, ez nem kifogás, meg hogy csak egy kutya és különben is, számítani kellett rá, hiszen öreg és beteg volt szegény.

Valóban, a kutya elvesztése miatti gyász még mindig nem kapott kellő legitimációt

Aligha véletlen, hogy az érintettek duplán szenvednek kedvencük elvesztésekor. Nemcsak a hiány, a meg nem értettség is fájdalmasan elszigeteltté teszi a gazdit. Elvégre mekkora gáz ugyanazt érezni ilyenkor, mint egy hozzátartozó halálakor…

Hát nem. Nem gáz. Sőt!

Egy kutya halála igenis jobban megviselheti a gazdáját, mint egy ismerős, uram bocsá’, egy családtag elvesztése. Ha most valaki meghökken a véleményemen, gondoljon csak bele néhány dologba! A kutya a feltétlen szeretet forrása. Ő nem kér semmit cserébe. Ő akkor is rajong értünk, ha rossz a kedvünk, ha ingerültek, ha utálatosak vagyunk. Vajon melyik szerettünk képes erre? A kutya első naptól az utolsóig ugyanazt a gondolkodást várja tőlünk. Tehát non-stop megajándékoz minket a „fontos vagyok” érzéssel. Vajon melyik szerettünk képes erre?

Persze, nem lehet egy lapon említeni a kétféle gyászt. Azért nem, mert a hagyományos gyászban kapunk támogatást. Az „rendben” van. Na de egy kutya elvesztése miatt?

Apropó hagyományos gyász…

Gyászterápia. Beszédes egy szóösszetétel. A gyanútlan laikus számára azt üzeni, hogy a gyász, mint olyan, káros és kóros, ezért mihamarabb tessék kigyógyulni belőle! Lehetőleg szakember (vagy magát annak mondó) segítségével, mert egyedül úgysem fog az menni.

Az, aki élt már át veszteséget – és most nemcsak a klasszikus gyászról van szó, hanem a válásról, szakításról, munkahely elvesztéséről vagy akár egy krónikus betegségről (amely az egészséges énünktől való búcsút jelenti) – megtapasztalta: a környezet nem tud mit kezdeni a nem túlságosan jó lelki állapotunkkal, amelyben vagyunk.

Veszteség ide vagy oda, az élet megy tovább, mi pedig nem szomorkodunk. Mert ez az, amit elvárnak tőlünk. A család, a barátok, a kollégák. Mindenki. És ez az, amit a „gyászterapeuták” felismertek és – némi rosszindulattal – mondhatni, ki- és felhasználnak. No persze, nem ellenünk, csakis értünk. Segítenek. Ha kell, ha nem…

Egyedül nem megy?

Egy nemrégiben publikált (amerikai) tanulmány szerint az emberek átlagosan 8-10 évente kényszerülnek arra, hogy szembesüljenek a halállal, egy-egy általuk szeretett vagy fontos személy elvesztésével. Ennek alapján akár „meg is tanulhatnánk” ezt a semmihez nem hasonlítható érzést és egyedi testi-lelki állapotot.

Mégsincs így. Azért nincs, mert a kultúránk ilyen. Valamiért úgy alakult, hogy nem tudunk mit kezdeni a halállal, az elmúlással és így a gyásszal sem. Nincsenek kapaszkodók, nincsenek „bevált” rutinok. Ezért vagyunk olyan kétségbeejtően egyedül a veszteségeinkkel. Csupán egyetlen gondolat marad, amelybe, mint utolsó szalmaszálba kapaszkodunk, az a kemény drognak is beillő önámítás, hogy a tragédiák megacélozzák az embert.

Próbáljuk ezt mantrázni, miközben pontosan tudjuk, hogy ez egyáltalán nem igaz. Nem véletlen tehát, hogy a gyászterápiára szakosodott segítők soha nem fogynak ki a jelentkezőkből. Önmagában nincs is ezzel semmi baj. A nagy számok törvénye szerint biztos, hogy akadnak olyanok, akiknek valóban külső segítség kell ahhoz, hogy megbirkózzanak életük legnagyobb kihívásával, a veszteséggel.

Instant segítség

Ám még ennél is többen vannak azok, akik képesek lennének egyedül „elvégezni a gyászmunkát” (mert, hogy találóan így szokás nevezni a folyamatot), mégis, a külső segítséget választják. Hogy miért? Nem az „ő készülékükben van a hiba”! Egyszerűen csak azt teszik, ami kézenfekvő, egyszerű és – ami a legfontosabb – gyors. Legalábbis annak látszik. Instant világban élünk, hozzászoktunk ahhoz, hogy mindent azonnal, de legkésőbb rögtön megkapunk, elérünk. Ha korog a gyomrunk, irány a gyorsétterem, ha fáj a fejünk, bekapunk egy pirulát. Természetesen annak is a rapid változatát. Mert miért is szenvednénk fölöslegesen, ha van rá gyógyír?!
Hasonló a helyzet veszteség esetén is. Magányosnak, kirekesztettnek érezzük magunkat a kínunkkal. A „szolgáltató” pedig tálcán kínálja a gyors megoldást. Gyászoló legyen a talpán, aki ellent tud állni! Ám van itt valami, amire érdemes gondolni, mielőtt belevágunk a gyászterápiába. Ahogy a hamburgertől sem lakunk jól, a migrénünk is a gyógyszer után visszatér, úgy a gyors megoldás ígéretével kecsegtető segítség is csupán ideig-óráig csillapítja a fájdalmunkat. Talán jó beszélni valakivel mindarról, ami régóta feszíti a lelkünket. Talán jó egy idegennel megosztani legszemélyesebb gondolatainkat, érzéseinket, és talán egy-egy ilyen alkalom elegendő is ahhoz, hogy jobb legyen a közérzetünk. Még ha csak átmenetileg is. Ám ennél többet ne reméljünk!

Nincs univerzális, mindenkinél alkalmazható módszer.

Aki mégis ezt állítja, az hazudik. Mivel minden kapcsolat egyedi, ezért a gyásza is az. Ezzel magyarázható, hogy még családon belül is hamisan szól a „tudom, mit érzel” műnyugtatás.

Ahogy egészen más egy gyereknek az anyjával való kapcsolata, mint a férjével való viszonya, ezért – legyen bármilyen erős közöttük a kötelék – az édesanya és a feleség halála kapcsán soha nem fogja érteni a egymást az apa és a gyermeke. Ennek ellenére a legerősebb támaszt jelenthetik a legnehezebb időszakban és a puszta jelenlétükkel többet segíthetnek a másiknak, mint bárki.

A gyász, mint „betegség”

Ami pedig az „időfaktort” illeti: a tankönyvek szerint egy évig tekinthető normálisnak a veszteséghez kapcsolódó, szélsőséges, de jellemzően negatív lelki állapot. Ezt arra alapozzák, hogy 12 hónap alatt minden olyan alkalmat meg- és túlélünk, amely az elveszített személyre emlékeztet. Ilyen a születésnap, a névnap vagy az évforduló. A pszichológusok többsége igen drasztikusan azt ezt követően is fennálló gyászt már patológiásnak, vagyis betegesnek tartja.

Márpedig nem az! Igenis, van az a fájdalom, amely csak több év múltával enyhül, és van az a lelki seb, amelynek gyógyulásához nem elég egyetlen esztendő.

Azok, akik pusztán a „túl hosszúra” nyúlt szomorúságot, levertséget, gyászt gyógyítandó reakcióként értelmezik, voltaképpen nem akarnak mást, mint a veszteséggel küzdőt mesterségesen és indokolatlanul „visszarántani” abba az „egészségesnek és normálisnak” titulált kategóriába, amelyben nem megfelelő viselkedés a fájdalom érzése, kiváltképp’ annak kimutatása.

Vagyis a gyászterápia – paradox módon – éppen azt gátolja, ami ilyenkor a legfontosabb volna: ténylegesen (tartson az akármeddig is) elgyászolni egy kapcsolatot.

Ideje volna tehát felismerni, hogy a veszteségeink okozta, olykor rémisztő, szokatlan és kínzó érzéseink teljesen természetesek és helyénvalóak!

Bármennyire is befolyásolhatók vagyunk ebben a beszűkült tudatállapotban, ne hagyjuk magunkat megtéveszteni és olyan „segítő” kapcsolatba bevonódni, amely sokkal többet árt, mint használ.

Jogunk van úgy gyászolni, ahogy az jól esik. Jogunk van évekkel, évtizedekkel később is szomorúnak lenni. Jogunk van újra és újra megélni a veszteséget. Mert az egészséges ember így működik.

(A cikk írója, Szigeti Ildikó pszichológus, a Pszicho-sztriptíz és a PszichoBiznisz című könyvek írója.)

Azt mondják, a megsebzett gyógyító a legjobb segítő - Csak a most van, a saját élmény