Ki ne ismerné Bicska Maxit, az alvilág jó svádájú fejedelmét, a fehér kesztyűs gengsztert Brecht Koldusoperájából? És a Cápadalt? „Ha a cápa szája tátva,/ Bárki látja fogsorát,/ Ámde Bicska Maxi rejtve/ tartja kését s pisztolyát.” Vannak azonban helyzetek, amikor Bicska Maxi elcápásodik. Leveszi fehér kesztyűjét, inkább kimutatja a foga fehérjét. Bárki látja fogsorát.
Nálunk most éppen ez történik.
Eddig a disznóságokat szépen ideológiai köntösbe bújtatták, szent célokra hivatkoztak, a haza üdvét emlegették. A dohány- és trafikbiznisz újraelosztását sem átallották a fiatalkorúak egészségének védelmével indokolni. Mintha bizony a régi trafikosok a három évesek szájába is erőszakkal cigarettát dugtak volna, míg az új tulajok mind képzett tüdőgyógyász szakorvosok lennének, akik sztetoszkóppal a kezükben fogadják a vevőt: tessék mélyet sóhajtani!
Na, ennek vége. Már nemigen lepleznek semmit.
A pávatáncra legfeljebb a külföld felé kerül sor (ott is egyre kevésbé), itthon, a mi kedvünkért nem strapálják magukat. A páva helyett a cápa korszaka jön. A pávatollakkal együtt lehullottak a maradék gátlások is. Talán úgy gondolják: megengedhetik maguknak, nincs szükség további álcázásra, magyarázkodásra, hiszen eddig is mindent megúsztak. Az is lehet, hogy tudatos erőfitogtatásról van szó, demonstrálni akarják: nekik mindent szabad. Ezt is merik, és még amazt is, olyasmit, amit azért még tegnap sem képzeltünk. A páva ehhez nem volt elég fenyegető, azon senki nem borzongana, hogy „lám a páva szája tátva”. Jobbak a cápafogak.
Bicska Maxi is mindig megúszta, igaz, ő óvatosabb volt.
Csak egyszer került bajba, amikor a volt katonatársa és barátja: Tigris Brown fordult ellene (a volt katonatárs- és barátot isten bizony nem én találtam ki, eszem ágában nincs simicskázni, Brecht írta így). De a végén abból is jól jött ki. Nem csoda, hogy mai utódai újabban már nem is titkolják, mit művelnek.
Eddig eljátszották, hogy Mészárosnak és a többi kegyencnek saját vagyonuk van, maguk rendelkeznek vele, tehetséggel, szorgalommal, üzleti érzékkel szerezték. Aztán egyszer csak megjelent az új, minden eddiginél nagyobb médiacápa (szája tátva), és kiderül: az a saját tulajdon nem is annyira saját. Hogy a párté vagy a főnöké, és milyen arányban az övék, esetleg ugyanaz-e a kettő, azt nem tudni pontosan, a lényeg az, hogy cápaeledellé vált minden. Mint a HVG fogalmazta:
„az Úr adta, az Úr elvette”.
Már arra sem adnak, hogy az üzelmeiket jogszerűnek tüntessék fel.
Egy kormányrendelettel maguk vallották be, hogy mindez keményen sérti az összes szabályt. Ezért külön határozatba foglalták: a Versenyhivatal nem vizsgálhatja az összeférhetetlenséget, a törvénytelen összefonódást, mert itt
„kiemelt nemzetstratégiai célról”
van szó. Naná, „kiemelt”! Ki van emelve a törvények, a gátlások, a jog és a tisztesség hatálya alól. De hát mit csináljanak, muszáj így tenni „a print és a nyomtatott médiakultúra” (hé, fiúk, az ugyanaz! Nem baj, legközelebb jobban megy), valamint „a megyei nyilvánosság” megmaradása érdekében. Senki ne kérdezze, hogy a nyomtatott és helyi sajtó védelmében miért kell bekebelezni országos tévét és rádiót is.