„Magyarország elveszett”

Ezzel a címmel közölt szokatlanul terjedelmes esszét a Die Zeit német liberális lap, és szerzőként Beda Magyart tüntette fel, akiről a bevezetőben közölte: ez álnév, amelyet a szerző, aki korábban a CEU-n dolgozott, azért választott, hogy védje magát és környezetét, de valódi személyazonossága a szerkesztőség számára ismert.

Magyarország öngyilkosságot követett el az EU ügyetlen segítségével

A szerző megállapítja: Magyarország öngyilkosságot követett el az EU ügyetlen segítségével, és a többi tehetetlen uniós tagállam szeme láttára. A demokrácia haláltánca úgy kezdődött, mint ahogyan az már egyszer lejátszódott a 20. században: az emberi jogok, sajtószabadság, az igazságszolgáltatás függetlensége, a tudomány és a művészet a politika játékává lett, a tényeket a nemzeti identitás elleni támadássá értelmezik át, a gyűlölet és a törvénysértés morális imperatívusz.

A szélsőjobb eszmék újraéledéséről az EU is tehet,

mert az unió a be nem avatkozás jelszavával pénzt szivattyúz az országba, és ezzel biztosítja egy olyan politikai vezető uralmát, aki elvesztette a kapcsolatát a valósággal. Ezzel egyben hagyja, hogy az illető lerombolja az egész országot. Hideg polgárháború folyik, és okoz egyre megbékíthetetlenebb megosztottságot.

Magyarország mai állapotában jelöltként sem jöhetne számításba az uniós csatlakozásra

– írta a szerző, és ecsetelte a sajtó, az emberi jogok, az igazságszolgáltatás helyzetét, a kormánypropaganda működését, valamint azt, hogy választások ugyan még vannak, és szabadok, de egészen nyilvánvalóan nem tisztességesek. Szánalmasnak nevezi a szerző a gazdaság helyzetét: az uniós pénzekből és befektetésekből 4-5 német konszern tartja mesterségesen életben, és a közzétett adatok aligha felelnek meg a valóságnak.

Orbánnak a lefölözésen kívül nincs, és nem is volt felismerhető gazdasági terve

– írta a szerző, és ismertette a gazdasági és a szegénységi adatokat. Az EU által Orbánnak átutalt heti 87 millió euró egyenesen 4-5 oligarcha zsebébe vándorol. Szól a cikk a gyülekezési szabadságot korlátozó törvényről, az állami televíziónál a télen történtekről és a közigazgatási bírósági rendszer bevezetéséről, amelyben az igazságszolgáltatás függetlenségének legvégét látja.

Az ország a sajtó és a lakosság brutalizálását tekintve a harmincas évek szintjén van, csakhogy nincs baloldali mozgósítás, és – egyelőre – nincsenek napirenden a politikai gyilkosságok és letartóztatások, hacsak nem mégiscsak a kormány keze van néhány igen gyanús halálesetben

– írta a szerző, és ismertette ezeket.

Orbán tevékenységének fő célja a társadalmat megosztó témák keresése, és ennek érdekében beterítette az országot a második világháború óta példátlan, fasisztoid gyűlöletkampányokkal, amelyekkel hosszabb ideje az Európai Unióból való távozást készíti elő arra az esetre, ha már nem igazán fizetődik ki számára asz uniós tagság.

Részletezi a cikk azt is, hogyan tették meg Soros Györgyöt fő ellenségképnek, és hogy milyen történelmi gyökerekhez nyúl vissza Orbán, amikor Soros, az EU és a gonosz erői – azaz a zsidók – ellen uszít. Részletesen szól a cikk a megosztottságról, arról, hogy a Fidesz és ezzel a szélsőjobb ideológia hívei az országra leselkedő halálos veszélynek tekintik a baloldali liberális címke alatt összefoglalható, heterogén és szétforgácsolódott ellenzéket, amelyhez ma már a szélsőjobb gyökerű, de időközben centristább és békülékenyebb módon fellépő Jobbik is tartozik.

A Jobbik időközben rájött, hogy a Fidesztől jobbra már nem maradt levegő számára,

hisz azt a teret a Fidesz tölti ki. A társadalmi táborok között a jobboldal minden egyes győzelmével mélyült a szakadék, amelynek eredete a messze múltba nyúlik vissza, amikor az idegen megszállás a „mi” és a többiek közötti megkülönböztetés mentalitását segítette elő. A másik oldalon álló árulók és a többiek ellen védekező „lázadók” közötti polarizálódás általános meglepetésre 1989 után új köntösben jelent meg: nem a demokráciáért tüntetők és a volt kommunisták, hanem a liberális és konzervatív erők között. Az egyik oldalon állnak a Horthyra hivatkozó „igaz magyarok”, akik mindenkit magyarellenesnek tekintenek, aki más véleményen van, mint ők; és ez nem csak a politikai ellenzékre vonatkozik, hanem a „baloldali liberális erőkre”, az LGBTQ közösségre, zsidókra, romákra, külföldiekre és „külföldbarát erőkre” is.

Ugyanakkor a baloldal egyes részei is mélyítik a megosztottságot. A szerző itt is a történelmi gyökereket elemzi, majd megállapítja:

a törvények figyelmen kívül hagyása a rafináltság jele és széles körben elfogadott, az állam kijátszása nem becstelenség, mi több, társadalmi elismertséget ad, különösen, ha az személyes előnyöket szül. Orbán és a Fidesz arisztokratikus magatartása a felsőbbrendűség érzésén nyugszik, hogy született magyarként őket nem kötik a törvények, és megbecsültségüket nem munkából és érdemekből szerzik. Vagyis: huszároknak érzik magukat, de úgy élnek, mint a betyárok.