Banánköztársaság
Orbán nem ismeri a mókus-mondást: „csak ülök, reszelgetem a körmeim, és hülyeségeket beszélek”? – Napi Lendvaiság
Lendvai Ildikótól nem idegen a csípős irónia nyelve, de soha nem sértésre, sokkal inkább figyelemfelkeltésre használja írói vénáját. Közel egy évig minden héten jelentkezett portálunkon “Heti tapló” című rovatával, amiben az előző 7 nap furcsaságait figurázta ki a csak rá jellemző módon. Lássuk aktuális gondolatát….
Lendvai Ildikótól nem idegen a csípős irónia nyelve, de soha nem sértésre, sokkal inkább figyelemfelkeltésre használja írói vénáját. Közel egy évig minden héten jelentkezett portálunkon “Heti tapló” című rovatával, amiben az előző 7 nap furcsaságait figurázta ki a csak rá jellemző módon. Lássuk aktuális gondolatát….
Egészen másképp kezdődik a nap, ha a miniszterelnök végre interjút ad a Kossuthon!
Nemcsak feldobja az embert (jó, elkapni nem fog, de akkor is), hanem inspirál és el is gondolkodtat. Például azon, hogy most meg mi a jó ég az, amit akar. Románia és Szlovákia után t.i. ezúttal újabb országokba rúgott bele (pedig kormányunk áldásos munkálkodása folytán Szlovákiában már nincs parlamentbe jutásra esélyes magyar párt, Romániában már nincs kormányon az RMDSZ, szóval tényleg szép sikereket értünk el a határon túli magyarság sorsának jobbra fordításában).
De nem lett volna igazságos, ha Csehország kimarad a szórásból. Szerencsére most megtudtuk, hogy
„a csehek is becsúsztak a támaszkodó lábra”,
kritizálni merték a tusnádfürdői Nagy Beszédet, de ne nagyon ugráljanak, mert ők csak folyton vitatkoznak egymással. Ez viszont a magyarokra nyilván semennyire nem jellemző.
Olaszország, az egykori szövetséges Meloni is megkapta a magáét:
befeküdt az EU-nak, elfogadja a kvótákat, „játszmázik”. Az egyenes gerincű magyar kormánytól az ilyesmi természetesen idegen, kivéve, ha pávatáncnak hívjuk, mert akkor rendben van.
Ukrajnáról ismét megállapította, hogy „szuverenitása megszűnt”, szinte nem is létezik már, hiszen nem tudja kiadásait fedezni
Bezzeg mi épp csak 800 milliárdot követelünk az EU-tól a saját pedagógusaink bérére, mert ezzel „tartozik nekik”. Igazán finom lélekre vallott a kérdés, hogy vajon „a nekünk járó pénzt” nem költötték-e Ukrajnára (nem, az zárolva van, amíg végre nem teljesítjük az ígért jogállami feltételeket), mert akkor aztán odacsapunk. Mármint magunkra, úgy szoktuk.
Az is nagyon tetszett, amikor elmondta, mi a liberálisok és baloldaliak baja: provinciálisak
Képtelenek bármi újat befogadni. Szellemi fölényét bizonyítandó, ezután mondott néhány igazán vadonatúj, sosem hallott gondolatot migránsokról, Brüsszelről, az ukrán önvédelem támogatásának leállításáról. Tényleg még sosem hallottam őket, legfeljebb ha három-négyezerszer, dehát mi az!
A legszebb mégis az volt, ahogy kioldalazott a tusnádfürdői beszédét ért kritikák elől
Azt mondta, ez nem olyan igazi beszéd, ez egy másik műfaj, mert ez „valójában szabadegyetem”, itt ő inkább csak felhív a közös gondolkodásra. Ez az ismert mókuskás viccben kevésbé kifinomultan úgy hangzik, hogy „csak ülök, reszelgetem a körmeim, és hülyeségeket beszélek”.
Szerző
