Nem magamért sírok én – debreceni gondolatok

Ma ismét intéznem kellett pár dolgot itt Debrecenben. Nem sokat időztem, emberekkel tartottuk a 3 méter távolságot.

Viszont ismételten szomorú szívvel jöttem haza

Debrecenben, a Laktanya utca sarkán levő kukáknál ketten is aprólékosan nézték át a tárolókat, amit hasznosnak gondoltak, rakták a kerékpárjukra.
Talán összejött nekik annyi, hogy kenyeret tudtak venni.

Fáj a szívem, mikor arra gondolok ezekben a vírusos időkben, amikor teljesen érthetően válsághelyzet van, mi lesz azokkal a magyar emberekkel, akik eddig csak ránk, civilekre számíthattak? Most pedig szembesülnek azzal, üres lesz a tér, holnap reggel nem lehetünk ott. Egyszerűen nem értem, miért nem lehet rendkívüli helyzetben, rendkívüli intézkedéseket hozni azoknak az embertársainknak a megsegítésére, akik nem hogy egy hétre előre, hanem egy napra sem tudnak vásárolni. Mibe kerülne, ha a honvédség gulyáságyúit, sátorban a nagyobb városokban felállítanák, és „katonás” rendben, az osztók védőfelszerelésben, naponta egyszer–legalább a veszélyhelyzet ideje alatt–meleg ételhez juthatnának a nélkülözők?

Rendkívüli! Koronavírusos gyereket találtak Budapesten - fertőtlenítik a rendelőt!