Olyan ember alapította az Európa-történeti múzeumot, aki maga is történelem

Pont három esztendeje, a 75. születésnapján készítettem interjút Miquel Angel Martínez Martinezzel, az Európai Parlament volt alelnökével. Akkoriban, 37 év után vonult vissza a politikusi, az európai parlamenti tevékenységtől. Azt mondta, ezek után a semmittevés tanulására koncentrál. De azért még megvalósította nagy álmát, az Európa történetének brüsszeli múzeumát. Az idén Brüsszelben a Solidar Silver Rose díjával ismerték el több évtizedes munkáját. 

[mnky_ads id=”10551″]

– Népszerű a múzeum? Sokan fölkeresik?

– Igazából, sokkal kevesebb olyan dolgot teszek, aminek köze van politikai aktivitásomhoz. Bár továbbra is aktív vagyok a pártomban, a PSOE-ban (Spanyol Szocialista Munkáspárt) helyi, tartományi és regionális szinten. Valóban majd’ minden tevékenységemet lezártam az Európai Parlamentben, de igaza van, amikor hangsúlyozza elköteleződésemet az Európa-történeti múzeum kapcsán, ami az Európai Parlament lenyűgöző kezdeményezése és amelyben a kezdetektől részt veszek (több, mint 10 éve), mint az intézmény Igazgatóságának alelnöke, és a szocialista csoport fő képviselője.

A múzeum múlt májusban nyitotta meg kapuit a közönség előtt és nagyon sikeres azóta is. Még meg kell valósítani néhány fejlesztést (többet kellene szólnunk az Európa Tanács szerepéről a történelmi fejlődésben – amelynek végeredménye az, amit ma EU-nak nevezünk –, vagy az európai építkezési folyamat intézményi és politikai folyamatában résztvevő nőkről, több képet kellene bemutatnunk olyan országok vezetőiről, mint Magyarország vagy Spanyolország, amelyek nincsenek az alapítók között, és nem azért, mert kevésbé voltak meggyőződve az európai építkezési folyamatról, hanem mert a 40-es, 50-es években a diktatúrával harcoltak, amely ellentétes az európai projekttel). De ez csak azt mutatja, hogy a múzeum élő test, és hogy mindannyian még jobbá akarjuk tenni.

[mnky_ads id=”10552″]

Nehéz volt megtanulni a semmittevést

– Nem tudom Önről elképzelni, hogy sikeresen megtanulta a semmittevést. Mivel tölti mostanában az időt?  Aktív korában rendszeresen egy teljes újságoldalt írt megyéje lapjába. Ez még ma is így van? Önöknél nincs gond a szólás- és sajtószabadsággal?

Jelenleg olyan dolgokat tanulok, amiket korábban nem csináltam. Ami fontos: már minden időm szabadidő. Sikeresen megtanultam a napi bevásárlást a piacon, és elkezdtem valamit, amit leginkább úgy merek definiálni, hogy „alapfokú főzés”.  Bárhogy is, jól érzem magam: nem nosztalgiázom az életem előző 60 évéről, amely nagyon gyors volt (a múlt héten volt a 78. születésnapom). Igaz, hogy a három ciklus alatt, amíg az Európai Parlament tagja voltam, minden második vasárnap írtam egy egyoldalas cikket a tartományi napilapba. Megnéztem, több, mint 370 oldalt írtam. Aztán úgy éreztem, ennyi elég volt, és még aznap, amikor távoztam az Európai Parlamentből, abbahagytam. Véget vetettem ennek az elköteleződésnek, és ez így van jól. Még akkor is, ha nagyon hízelgő, ha valaki itt-ott, mint például múlt héten egy középkorú hölgy az utcán megjegyezte: „hiányolom a a cikkeit vasárnaponként, sokkal jobbak voltak, mint templomba járni”. Spanyolországban nincs gond a sajtószabadsággal. Vagyis a probléma inkább abban rejlik, hogy a lapok, rádiók és tv-csatornák nagy része magánkezekben van, így azt nyomtatják vagy közvetítik, ami az ő érdekük, ami nekik tetszik. Ez néha probléma volt, de nem tudtam sokat tenni, mert ez a szent piaci társadalom valósága.

Göncz Árpádot nagyon tisztelte

– Aktív korában többször is találkozott, beszélgetett Brüsszelben Orbán Viktorral. Mit gondol az általa megvalósítani kívánt illiberalizmusról, Magyarország keleti nyitásáról és a Putyin-barátságról? A jelen történéseinek (oligarchák, strómanok, korrupció, egy irányba hajló választási törvény) tükrében változott-e a véleménye?

– Volt szerencsém találkozni, beszélgetni magyar politikai vezetőkkel, tanulni tőlük és együttműködni velük. Sohasem fogom elfelejteni például a hosszú beszélgetéseimet Kéthly Annával  a hatvanas évek közepén, nagyjából 55 évvel ezelőtt, amikor száműzött fiatal, spanyol szocialistaként Bécsben éltem és dolgoztam a IUSY-nak. Sokkal később, már a spanyol parlament tagjaként, majd az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének tagjaként és elnökeként lehetőségem volt együtt dolgozni és találkozni magyar politikusokkal. Például Göncz Árpáddal, akit a végsőkig tisztelek, s aki kitüntetett a legmagasabb magyar állami kitüntetéssel. Persze sokan közülük nem tartoztak sem az én ideológiai közösségembe, sem a politikai családomba. Így volt ez Antall Józseffel, akivel – Magyarország miniszterelnökeként – sikeresen letárgyaltuk országának Európa tanácsi teljes jogú tagságát. Vagy akár Schmitt Pállal, akivel mindketten nagy érdeklődéssel viseltettünk a sport és a politika iránt. Mindannyian demokratákként és jó barátokként maradnak meg az emlékezetemben. És persze sok magyar szociáldemokratát éreztem közel magamhoz, Horn Gyulával, Kovács Lászlóval és Gurmai Zitával az élen.

Nem bíztam abban, hogy Orbán Viktor valódi európai demokrata

Orbán úrral sokkal később találkoztam, de be kell vallanom, sosem éreztem őt közel magamhoz. Persze, el kellett fogadnom, mint politikai partnert. De valahogy nem bíztam abban, hogy valódi európai demokrata. A magyar emberek megválasztották őt és ez elég volt ahhoz, hogy elfogadjam és tiszteljem mint politikai partnert. Valahogy sajnálom, hogy pontosan fogalmaztam meg a véleményeimet és érzéseimet vele kapcsolatban. Jobb szerettem volna tévedni az Orbán Viktorral kapcsolatban, mert az a magyar emberek és az Európai Unió előnyére szolgált volna. Szerintem rendben van, hogy jól kijön Putyin úrral. Mert mindegy, hogy ki mit gondol az orosz vezetőről; sem Magyarország, sem az Európai Unió nem nyer, ha ellenséges az Orosz Föderációval szemben. Épp ellenkezőleg, én sokszor úgy tekintettem erre az óriási országra mint az EU elengedhetetlen partnerére. Számomra normális, hogy Orbán és Putyin jól kijönnek egymással, mert nagyon hasonló az ideológiai identitásuk. Mindketten ultranacionalisták, mindketten ultraliberálisok szociális és gazdasági területen, és mindketten alapvetően reakcionisták társadalmi kérdésekben, ahol az autoritarizmus és a homofóbia közös irányvonaluk. Sokkal divatosabb megfogalmazásban, azt merem mondani, hogy mindketten szélsőjobboldali populisták: „egymásnak teremtették őket”.
[mnky_ads id=”10553″]

A cikk folytatásért kattintson!

Körmendi Zsuzsa

Körmendi Zsuzsa

További cikkek olvasása a szerzőtől, a nevére kattintva.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük