Kerítésen innen
Perintfalvi Ritát megtámadták – A közönyös -beijedt- ottlévők nem, de a rendőrök a segítségére siettek
Nem gondolom, hogy ez egy megszervezett akció volt ellenem a közéleti szerepvállalásom miatt. Azt nem tudom, hogy az illető felismert-e engem, nem nevezett meg az ordítozása során. Így most abból indulok ki és legfőképpen ezért teszem nyilvánossá a történetet, mert tudom, hogy ilyesmi bármelyik nővel (és férfival is) megtörténhet Magyarországon – kezdte az Őt ért atrocitás leírását Perintfalvi Rita teológus.
Szombat este, azon melegében…
Szombat éjjel jelent meg Perintfalvi közösségi oldalán a dermesztő hír:
<<< Olvassa cikkeinket a Facebookon és a Google hírei között is! >>>
A részletek
„Bárkivel megtörténhet…, amióta Menczer Tamás akcióba lépett Pécsett, azóta pedig különösen. Hiszen a politikusok viselkedési mintákat is adnak, nevelnek vagy éppen züllesztenek. A jelenlegi magyar kormány masszívan azon dolgozik, hogy a közerkölcsöt a pöcegödör szintjére süllyessze és annak mintája pedig, hogy miként bánjunk egymással a hétköznapokban a kocsmai alkeszok bugris agresszivitása. Ami az én történetemben mindenképpen példaértékű az a buszsofőr és a rendőrök reakciója. Sokat vannak szidva ők mostanában – különösen a nyilasok által – , ezért miattuk is írom meg a tegnap éjjel történteket.
Szóval tegnap este kb. 23 óra felé szálltam fel a 133E jelzésű buszra,
éppen mentem haza a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválról, ahol civil nagykövetként kísértem egy gyönyörű filmet. Egyedül voltam akkor már. Férjem most tiltotta meg, hogy egyedül utazzak éjszaka tömegközlekedéssel. A busz zsúfolásig tele volt, szombat éjszaka, kevesebb járat, rengeteg ember. Leghátul szálltam fel, sajnos legtávolabb a sofőrfülkétől. Fura, mert gondolom a sokk hatására nem emlékszem minden részletre, pedig amúgy mesteri megfigyelő vagyok. Így nem tudom, hogy a férfi melyik megállóban szállt fel. A tömeg miatt beljebb léptem, nem tudtam leülni, csak helyet akartam adni a még felszállóknak. Ekkor ez a férfi megindult felém. Annak ellenére, hogy ahol ő eredetileg állt, ott sokkal több tere volt. De mindenképpen el akart menni mellettem. Az tűnt fel, hogy felemelte irányomba a jobb kezét. Ekkor már olyan közel jött, hogy az arcomba csapott a bűzös, alkoholos lehelete. Totál be volt állva. Próbáltam ellépni tőle, de a szűk hely miatt ez képtelenség volt. Ezért kb. majdnem rám mászott. Nyomult és fogdosott a mocskos kezével. Nem tudom még teljesen visszaidézni a jelenetet – még le kell higgadjak –, de nálam bekapcsolt a vörös lámpa. A veszély. Erre nagyon hangosan, iszonyú erélyesen rákiabáltam, hogy azonnal lépjen hátra és engedjen ki engem ebből a szorításból! De nem akart hátralépni, hanem elkezdett ordítani egyenesen bele az arcomba.
Amit el tudtok képzelni nőgyalázást, agresszív verbális brutalitást, az minden benne volt!
Ekkor arra gondoltam, hogy hamarosan meg fogom ütni vagy rúgni. De mivel nem tudtam volna kitérni előle, bármit is tesz, ezért fokoztam a hangerőmet és még hangosabban kiabáltam. Azt mondtam neki, hogy azonnal hagyja abba és menjen tovább vagy rendőrt hívok. Na erre teljesen bekattant és még ocsmányabb módon gyalázkodott. Próbáltam előre futni a sofőrfülke irányába, de nem engedett. Ez már nagyon durva volt, tényleg úgy éreztem magam, hogy korlátozza szabad mozgásteremet is. Ekkor megszólítottam az utasokat is, hogy kérem segítsenek, ez a férfi zaklat engem! Persze a döbbent pillantásokon kívül nem volt semmi válasz. Ekkor végre megállt a busz egy megállóban és mivel ő azt az utat állta el, ahol a söfőrhöz futhattam volna, ezért a kiugrás útja szabadon volt.
Leugrottam
és amilyen sebességgel csak bírtam futottam az első ajtó felé. És még indulás előtt sikerült felugranom. Ekkor odaszaladtam a sofőrhöz és mondtam neki, hogy mit művelt velem a férfi. Azonnal leállította a jármű motorját és mondta, hogy leszállítja a férfit. Hátrament, én is mentem vele. Első pillanatban nem vettem észre, hogy hol van. Mert igyekezett elbújni a hátsó ülésen. A sapkáját is levette, így szinte fel sem ismertem a kopasz feje miatt. De megkérdeztem az utasokat és a fejükkel mutogattak, hogy ott ül. Mikor elkezdett ordítani a sofőrrel is, már biztos voltam benne, hogy ő az. A buszos szépen megkérte, hogy szálljon le, mert addig a busz nem megy tovább, neki pedig nincsen joga zaklatni az utasokat. De nem volt hajlandó. Meg sem moccant. A buszos erőt nem alkalmazhat, ezért előre ment újra és hívta a rendőrséget. Közben leszállította az utasokat, akik nagyon idegesek lettek amiatt, hogy egy ember miatt le kell szállnia 200 utasnak. Az egyik férfi meg is indult feléje – előtte megkérdezte tőlem, hogy ő bántott-e – és le akarta vinni a járműről. De a buszos megkérte, hogy ne tegyen semmit, mert akkor még ő követ el bűncselekményt. Egy nő pedig odajött hozzám és mint egy fúria elkezdett ordítani, hogy ő 18 órát melózott ma és haza akar már menni, én meg mi a francot balhézok! Értitek, én? Na, ennyit a női szolidaritásról! Az utasok többsége már leszállt, mire kiértek a rendőrök, de a pasi még mindig ott gubbasztott az ülésen. Aztán persze amikor a villogó rendőrkocsi lámpáit meglátta, gyorsan leugrott. De megállították. Kikérdezték és felvették az adatait. Egy férfi és egy női rendőr érkezet ki a helyszínre. De a pasi még ekkor is engem gyalázott! Totál komolyan, a rendőrök is tanúi lehetettek a verbális abúzusnak, egyszerűen nem bírta abbahagyni.
Engem a férfi rendőr kérdezett ki arról, hogy mi történt. Nagyon empatikus és kedves volt. Még kimondta a varázsszót is, ami ilyenkor a legfontosabb: „Hölgyem, nagyon sajnálom, ami történt!” És mondta, hogy ha akarok, tegyek feljelentést. És szívesen hazavisznek. No, azt azért nem szerettem volna. Közben már a férjem úton volt értem. De még azt is megvárták, hogy megérkezzen és nagyon kedvesen köszöntek el. Én ennyi megértésre és figyelmességre tényleg nem számítottam. Nagyon szépen köszönöm ezeknek az ismeretlen rendőröknek!
Tanulság:
mindig minden helyzetben meg kell védenetek magatokat! Soha nem hagyhatjuk, hogy bántsanak, semmilyen formában! És talán eljutott mostanra oda a magyar társadalom, hogy végre kezdik érteni azt, hogy nem lehet tolerálni a bántalmazást, nem szabad félrenézni és segíteni kell az áldozatoknak. Tegnap én is az lettem. De már jól vagyok. Csak most remegek kicsit, hogy írom ezeket a sorokat.”
Szerző
