Drága Malvin, Örömmel tudatom, hogy ma már-már szinte-szinte kézbesítettem Önnek Adélka régvárt levelét, ám szomorúan kell mindjárt azt is hozzátennem, hogy csak majdnem. Mai körutam során ugyanis kissé összekavarodtam, mindjárt elmesélem, miért -, de túlságos aggodalomra azért nincs ok.


[mnky_ads id=”10551"]

Sokemeletes lakótelepi panelházba vezetett mai kézbesítő-körutam.

Sok tucat lakás van ott egy-egy lépcsőházban. Hajdanában egyik tanítóm “sivatagi erődöknek” nevezte az efféle panelóriásokat, ha messzebbről nézzük, tényleg találó…Örömmel megyek ilyen városrészekbe dolgozni, mert soha nincs teljes leállás: a sok ember között állandóan mozgalmas az élet. Nincs két egyforma nap, nincs két ugyanolyan találkozás. Nagyon sokféle ember, sokféle életmód, sokféle kultúra él együtt békében. Az emberek errefelé többnyire nyitottak és barátságosak, legalábbis a postást szívesen fogadják.

[m[mnky_ads id=”10552"]p>

Habár ilyen helyen szokatlan,

én akinek csak tudok, köszönök, mintha falusi kézbesítő volnék – és általában örömmel viszonozzák is.
Ahogy ma ott álltam a rengeteg levélláda előtt, és a neveket sillabizáltam, mellettem, mögöttem jöttek-mentek a lakók. Ha már végképp nem sikerült valakit megtalálnom, segítséget kértem. Persze a hatalmas házakban ritkán tudtak segíteni az ott lakók, legfeljebb csak a közvetlen szomszédaikat ismerik.

Így esett meg velem a mai nap legemlékezetesebb találkozása is.

Két fiatalt szólítottam meg, akik éppen akkor érkeztek haza, amikor a lépcsőházukban dolgozgattam. Készségesen megálltak, együtt böngésztük a neveket, pár szót beszélgettünk is mindenféle semmiségről. Ahogy rájuk néztem, valahogy egyértelmű volt, hogy ez a két lány nem egyszerűen barátnő. Kedvesen megérintették egymást, úgy viselkedtek, mint egy pár. Egyikük törékeny kislány, a másik teltebb, fiúsabb, tüsihajú, mélyebb hangú. Rémlett is, hogy a levélládák között láttam olyat, ahol két nő név volt feltüntetve – bizonyára ők azok.

Nincs ezzel semmi baj, kedvesek voltak, láthatóan jól érezték magukat, egy szabad szellemű nagyvárosban senkit nem zavarnak.
Továbbmentek a lift felé, elköszöntünk. Nem sokat gondolkodtam, kicsúszott a számon a köszönés. Pont úgy, ahogy hölgyeket szoktam köszönteni: – Kezüket csókolom!

Csakhogy, miközben ők már el is tűntek,

belém nyilallt a kétség: jaj, mi van, ha ez a fúsabb lány valójában lányos fiú? Olyan bonyolult ez a nagyváros! A látszat becsapós lehet! Ugye ezek a fiatalok nem vették sértésnek vagy gúnyolódásnak a “kezicsókolomot”?

Barátságos gesztust akartam tenni, és most itt hányódok, kétségek közt. Nincs menekvés. Ma már nem mozdulok a Hörpintőből, fenntartott asztalomtól, amíg nem sikerül elhessgetnem magamtól egy elügyetlenkedett köszönés árnyékát…

Kéztsókkal
a Postás Bácsi

Postás bácsi levelei – 2.) Amikor a nevetéstől lehetetlen dolgozni

Postás bácsi levelei – 1, a kezdet

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét