Banánköztársaság
Szanyi Tibor: Orbán a pácban
Orbán Viktor megkötötte magát, és még csak tárgyalni sem hajlandó Ukrajna EU-felvételéről. Tegyük hozzá, nem is kellene, minthogy ilyen művelet eddig sem volt napirenden.
Ami napirenden van, az a csatlakozás előszobája, ahol keservesen sok időt lehet eltölteni
A normál menet az, hogy egy (európai) ország beadja a csatlakozási kérelmét, ezt az EU tagországai nyugtázzák, majd felhatalmazzák az Európai Bizottságot a tárgyalások lebonyolítására, aztán az előzetes egyezséget egy ún. Kormányközi Konferencia elé terjesztik, s ha ez sikeresen lezárja az esetleg még vitatott kérdéseket, akkor aláírható a belépési egyezmény. Ekkor még nincs feltétlenül vége a folyamatnak, ugyanis az adott ország egy népszavazással is meg kell pecsételje az akaratát, hogy t.i. a kialkudott feltételekkel belép. No, pláne, ezt még az Európai Parlamentnek is jóvá kell hagynia.
Nos, mint jól sejthető, az említett menetrend akár sohanapjáig is húzható
Az eddigi rekord épp 60 éves, konkrétan Törökország esete, amely ráadásul még véget sem ért, pontosabban a törökök megunták a várakozást, s egy ideje a hátukat mutatják az EU-nak. Ám nézzük, miként is alakult ennek a történetnek az időrendje!
Törökország hatvan éve, azaz 1963-ban lett az EU társult tagja, s tulajdonképpen innen eredeztethetjük a csatlakozási szándékát. 36 év után (!), az EU kormányfői 1999-ben fogadták el a törökök csatlakozási kérelmét, majd további 6 év múlva, 2005-ben kezdődtek meg a tényleges csatlakozási tárgyalások, amelyek 2018-ban megrekedtek, s bár az EU továbbra is tagjelöltként tekint Törökországra, az elmúlt 5 évben oda-vissza folyamatos üzengetéseknek lehettünk tanúi, amelyek szerint ezt az egész csatlakozási mizériát nem kellene erőltetni.
Ukrajna, vagy mások esetében akár gyorsítani is lehetne a folyamatokat, csak hát
az a helyzet, hogy az EU-hoz való csatlakozás a gyakorlatban egyre kevésbé lehetséges.
Ennek az az oka, hogy egy ország akkor lehet tag, ha az uniós jogot maradéktalanul elfogadja, sőt, eredményesen alkalmazza.
Márpedig az EU vonata nem valami állomáson vesztegel, hogy bevárja az érkezőket, hanem szép komótosan halad a maga útján. Aki tehát fel akar csatlakozni, annak igencsak bele kell húznia, mert ha a fejlődése nem gyorsabb a bentiekéhez képest, akkor inkább távolodni fog a tagsági perspektívától.
Konkrétan arról van szó, hogy az EU nap, mint nap újabb és újabb tételekkel bővíti a joganyagát, s a távolabbról indulóknak csak egyet mondhatunk, hogy t.i. jó szerencsét!
Az ukránok – érthető módon – szerencsevonatként pillantanak az EU-ra,
s jelenleg ott tartanak, hogy az EU kormányfői a jövő héten fel akarják hatalmazni az Európai Bizottságot a csatlakozási tárgyalások megkezdésére. Nos, Orbán látszólag ettől kapott agybajt, mert szerinte Ukrajna kicsit sem alkalmas semmilyen EU-tagságra, ezért napirenden sem szeretné látni ezt az ügyet. Az alkalmasság megkérdőjelezése dolgában azonban nincs egyedül, pontosabban élő ember nincs, aki Ukrajnát jelenleg frankónak tartaná, ráadásul a készülő felhatalmazás erőteljesen feltételes, mivel úgy szól, hogy a tárgyalásokat akkor kell majd ténylegesen megkezdeni, amikor Ukrajna is kellően felkészültnek látszik ezekre.
Ez hozzávetőlegesen az a pillanat lehet, amikor Ukrajna definiálni tudja azt a földrajzi területet, amelyen garantált joghatósággal rendelkezik, s legalább az ukrán alkotmány biztos alapokat szolgáltat a további megfelelésekhez.
Nos, ez a pillanat még perspektívájában sem látható, így momentán egy kedves gesztusról beszélhetünk, lévén a politikai vezetők ledobják magukról a terhek egy részét, átteszik a bürokraták asztalaira, s onnantól fogva mossák kezeiket, hogy t.i. ők aztán mindent megtettek.
Nevezzük ezt bátran cinizmusnak, de erre Orbán igazán fogékony szokott lenni, szóval ő is nyugodtan belemehetne a pókerarcú hitegetésbe. Nem szép, ám ez van.
Ami a földrajzot illeti, az az EU oldaláról nézve messze nem olyan bonyolult, mint az valójában
Eddig három olyan esetet jegyez a történelem, amikor az EU tagjai között “fél országok” voltak/vannak.
- Az első gyakorlatilag a kezdetektől fogva létezett, éspedig Németország. Amikor a két német “fél ország” egyesült, nem is kellett semmilyen csatlakozási tárgyalást lebonyolítani, elég volt az egyoldalú megfelelőségi nyilatkozat.
- A második eset Ciprus, amely a mai napig is “fél országként” szerepel.
- Harmadikként pedig az Egyesült Királyság kilépése utáni állapotot említhetjük, mivel a derék britek kénytelen-kelletlen az EU-ban hagyták az Észak-Írország nevű tartományukat, amely ezáltal szó szerint az EU képviselet nélküli területe lett.
Amennyiben tehát Ukrajna azt mondaná, hogy a négy elcsatolt megyéjével, illetve a Krímmel egyszer majd csak lesz valami, s a tárgyalásokat ezek nélkül indítja, azt az EU simán elfogadná. Az más kérdés, hogy onnantól kezdve egy ideig nem nagyon lenne kivel tárgyalnia, mert félő, hogy az ukrán nép netán felkoncolná az addigi vezetőit.
Ám ha a területi problémán esetleg túl is lehetne lendülni, akkor még mindig ott van a jog kérdése
Hogy ne valami bonyolultat mondjunk, csupán a műanyag és üvegpalackok visszaváltásának a kérdését említsük, amire Magyarország is éppen jelentős késéssel csatlakozik fel. Látszólag pimf ügyről van szó, csak hát ilyenből van pár ezer, s mindegyik megoldása elképesztően macerás, továbbá iszonyatosan időigényes.
Biztosak lehetünk abban, hogy mindezekkel Orbán is tisztában van, ezért különösen izgalmas, vajon ezt az ügyet miért akarja minden erejével megtartani a politikai térben, leginkább sikertelenül?
A tagállami vezetők ugyanis biztosan napirendre tolják a kérdést, s ha Orbán marad az egyedüli kerékkötő,
azzal nagy szívességet tesz a kollégáinak, ugyanis a többiek onnantól fogva bármikor moshatják a kezeiket, hogy ők ugyan minden tőlük telhetőt megtettek, de ez a fekete ülepű Orbán elrontotta bulit.
Hogy a cinizmust fokozzuk, így Ukrajna belépésének még a kockázatát is kizárva válhatnak – úgymond – jó fiúkká és jó lányokká.
Mégis, akkor mi vezérli Orbánt?
Hát az, hogy nem csupán ukrán, hanem magyar kérdés is van. Vélhetően a ravasz franciák kiokoskodtak egy csapdát, ami abból áll, hogy a magyar pénzek egy piciny hányadát most hirtelen felszabadították, azaz a forró krumplit odadobták a bürokratáknak, hogy a zárolt 20 milliárd euróból 1-et (!) mégis kifizethessenek Magyarországnak, igaz csak jövőre, akkor is két részletben, továbbá – némi fricskával – az oroszokról való energetikai leválást segítő projektekre.
Ez azt jelenti, hogy a dörzsöltebbek így nem csak az ukrán, de a magyar ügyet is nagyrészt kituszkolják a politikai térből, Orbánostul, mindenestül. Nos, a magyar miniszterelnök alighanem abban reménykedik, hogy a politikai vektorokba kapaszkodva talán több lapja lehetne, mint egyre inkább a brüsszeli bürokrácia malmai közé terelve.
Végezetül és némileg vidámságnak szánva említsük meg Svájc esetét!
Svájcnak ugyanis esze ágában sincs az EU tagjává válni, inkább még fizet is hatalmas összegeket, hogy az egységes uniós piac részese lehessen, ezenközben viszont az összes létező EU-s jogszabályt zokszó nélkül átvezeti a saját jogrendjén, többnyire magukat az EU-tagországokat is megelőzve. Svájc ebből nem csinál szuverenitási kérdést, sőt, inkább jól érzi magát, hogy a költséges jogalkotási munkákat mások elvégzik helyette, s neki csak alkalmazni kell, szépen bezsebelve az ebből fakadó előnyöket. S ha már fentebb a műanyag és üvegpalackok visszaforgatását említettem, akkor az is idetartozik, hogy Svájc Európában mindenkit megelőz az újrafeldolgozás terén. Konkrétan a maguk örömére.
Nos, a pácon kívül is van élet.
Szerző
