Banánköztársaság
Szanyi Tibor: hogyan ne legyen lakásunk?
Az eddigi magyar kormányok, de legfőképp az Orbán-kormányok igen sok mindent megtettek már a címben feltett kérdés megválaszolására, de úgy látszik, még nem fogytak ki az ötletekből.
Most legutóbb megint hitelekkel akarják megbombázni a fiatalokat,
ezúttal az első lakásra felvehető 50 milliós keretösszegű konstrukcióval. A 3 százalékos, hosszú távú kamat valóban vonzó lehet, azonban felmerül, vajon most már nem kéne-e egy igen átfogó kutatást elvégezni a tárgyban, hogy miért maradt minden eddigi erőfeszítés eredménytelen, illetve miért torkollik minden kormányzati hitelprogram a lakásárak emelkedésébe?
Mély elemzések hiányában én is csak tippelni merek
A látszat azonban az, hogy fogy a magyar, az új generációk aránya is csökken, elvileg emelkednek a keresetek, mégis bőven 30 év fölött jár az első önálló otthon megszerzésének korhatára, illetve csak ebben az évtizedben megduplázódtak a városi ingatlanárak. Tényszerű emellett az is, hogy nagyon belassult a lakásépítés. 2024-ben kevesebb, mit 13 ezer új lakás épült, folyamatos csökkenés margóján. Jellemző, hogy a Kádár-korszak nagy részében, például az 1960-90 közötti 30 évben átlagosan 75.000 (!) volt ez a szám, azaz minden évben bő 60 ezerrel több új lakás került akkor tető alá, mint e legutóbbi időszakban. Márpedig, ha minden évben több tízezer lakás nem épül meg, úgy szépen fel tud szaporodni a hiány.
<< Olvassa cikkeinket a Facebookon, az Instagramon, a Linkedinen, a Truth-on és a Google hírei között is! >>
Úgy is mondhatni, hogy tényleges lakhatásra nincs fizetőképes kereslet
Ami van, az egyre inkább ún. “befektetési” célzatú, amelynek eredményeként a budapesti lakások egyre nagyobb hányada, jelenleg épp egyötöde lakatlan, avagy nem életviteli célokat szolgál, például iroda, vagy “airbnb”. Jó kérdés, vajon a lakóingatlanokat miért nem éri meg bérbe adni, de erre kevésnek érzem azt az evidens választ, hogy a lakáspiaci “befektetés” által realizálható áremelkedés vonzóbb lehet, mint a bérleti díjak adózási, fenntartási, de főleg ún. lelakási költségei. A felkínált, állami támogatású hitelek viszont nem túl vonzóak, legalább is azoknak a fiataloknak, akik akut lakhatási válságban szenvednek.
Egyrészt a pályakezdők számára ijesztő perspektíva, hogy az előttük álló 20-30 évben “ha esik, ha fúj” minden hónapban fizetniük kell a vaskos törlesztőrészleteket, márpedig ez gyakran még a biztosnak gondolt munkajövedelmekből sem nagyon jön ki, főleg ha másra, például gyereknevelésre is gondolnának költeni, és akkor még az általános megélhetésről, esetleg autóról, nyaralásról nem is szóltunk.
Egyféle szűrőt jelent azonban az első “otthon” megszerzésének korlátja,
bár nyilván nem túl nehéz pár tízezer olyan tehetősebb magyar embert találni, aki a családján belüli megoldásokkal ne tudná ezt a lécet megugrani. Azt sem tartom kizártnak, hogy korábbi, kedvezőtlen hitelek kiváltása is felmerülhet, ami szintén nem lenne baj, bár pont az „első lakás” felütésű kitétel jogilag már akkor is elúszottnak tekinthető, ha még éppen 25 évig lényegében a bank a nehezen megszerzett lakásom valós tulajdonosa. Az ún “piac” azonban már az új hitelkonstrukció hallatán berezdült, s a szakértő
további rohamos áremelkedésre számítanak.
Könnyen lehet, hogy a jövő évi választások előtt sokan mégis rokonszenvesnek vélik azt a megoldást, még akkor is, ha éppen semmi szükségük nincs rá.
Egy épeszű új kormány ugyanis az ilyen értelmetlen állami támogatást simán leállítaná, s ez tán még a Fidesz győzelme esetére is igaz lehet. A ló orra elé lógatott répa szerepét azonban betöltheti, s alighanem ez a kormány célja.
Hogy mi tudná mégis megoldani a lakhatási válságot?
Hát először is az állami bérlakásépítés, másodszor az ún. magántőkealapok kitiltása a lakáspiacról, továbbá a lakatlanul hagyott lakáscélú ingatlanok “üresjárati” megadóztatása a lakbérbevételek megadóztatása helyett. Csendben jegyzem meg, hogy az eladósítás jobboldali, a hozzáférés javítása pedig balodali ihletettségű politikai eszköz.
Szerző
