Banánköztársaság
Ujhelyi István: „Make Trump Lose Again”, avagy fontos-e kiállnunk Kamala Harris mellett?
Gyorsan és egyszerűen is meg tudnám válaszolni a címben feltett kérdést: egyáltalán nem fontos kiállnunk Kamala Harris mellett, hiszen vajmi keveset számít az Egyesült Államok november ötödikén esedékes (immár hatvanadik) elnök-választásán, hogy a magyar választók, vagy épp az aktuális magyar kormány mit gondol az ügyben – annál fontosabb, hogy az amerikai polgárok mit gondolnak és kit választanak majd, nekünk ebbe nincs beleszólásunk – kezdte közösségi oldala szokásos vasárnapi nyílt levelét Ujhelyi István ENSZ-nagykövet (UN Tourism) és közéleti influenszer.
Ugyanakkor persze nagyon nem mindegy,
hogy ki lesz az úgynevezett „szabad világ” legnagyobb hatalmának első számú vezetője (és ne feledjük, milyen többségű lesz a képviselőháza), ez ugyanis jelentős geopolitikai és gazdasági hatásokkal is bír(hat), vagyis az Európai Unió és benne Magyarország mozgásterét és sorsát is befolyásolhatja az eredmény. Etekintetben tehát igenis van értelme állást foglalni az amerikai elnökválasztás kapcsán, leginkább értékrendi, társadalomfilozófiai, külpolitikai vagy épp egyszerű erkölcsi alapon.
Nem fogok meglepetést okozni: a jelenlegi kínálatból számomra nem kérdés, hogy Kamala Harris győzelmének örülnék leginkább. És nem, nem azért, mert Orbán Viktor és a Fidesz szerintem kártékonyan túlzó elkötelezettséggel beállt Trump mögé, én pedig szociáldemokrata érzelmű közéleti emberként abban lennék érdekelt, hogy a Fidesz miniszterelnökének ne legyen igaza. Ennél jóval fontosabb dolgokról van szó, ráadásul semmi nem magától értetődő. Igyekszem röviden összefoglalni, hogy miért.
Nemrég érkeztem vissza az Egyesület Államokból, ahol tartalmas, elsősorban a turizmusiparhoz kapcsolódó tárgyalásokon vettem részt számos vezető döntéshozó társaságában, így az átlag újságolvasónál valamivel mélyebb és személyesebb benyomásaim vannak a mostani választásról. Indokolatlanul egyszerű és populista dolog lenne csak azt felhozni a nemrég hivatalosan is elnök-jelöltté váló Kamala Harris mellett, hogy ő lehetne az Egyesült Államok első női, ráadásul afroamerikai-ázsiai hátterű elnöke – ezért erősebb integráló erővel bírhat a széttöredezett társadalomban -, mert eközben egy háromdiplomás, tanult szakemberről (politikatudomány, közgazdaságtan, jog), egy korábbi rendkívül sikeres főügyészről van szó (akinek akkori, főügyészi választási kampányát, nocsak, még Donald Trump is támogatta Kaliforniában), aki gyűjti a tornacipőket és imád főzni, ráadásul a neve a bőséget osztó Laksmi istennő másik elnevezése – utóbbit indiai származású, rákkutató édesanyjának köszönheti, aki ezzel próbálta megőrizni gyermekei kulturális identitását. Ne hagyjuk ki azt sem, hogy még nincs hatvanéves, ami egy olyan választási kampányban, ahol eddig – tegyük hozzá, jogosan – központi elem volt a jelöltek fizikai- és szellemi állóképessége, még akár érdemi előny is lehet a (Biden lemondásával immár) valaha volt legidősebb amerikai elnök-jelölt, a közel nyolcvanéves Trumppal szemben.
Politikai szemtanúként azt nem állítanám, hogy Harris volt az elmúlt években az egyik legsikeresebb és legkimagaslóbb vezetője az Egyesült Államoknak,
de legyünk igazságosak, erre épp az alelnöki pozíciójából adódóan nem is nagyon volt lehetősége. Az amerikai alelnök széke tulajdonképpen a leghaszontalanabb és legfrusztrálóbb is egyben: a lehető legközelebb vagy a nagy döntések meghozatalához, de mégsem Te hozod azokat a döntéseket, ráadásul „túlmozgásos” sem lehetsz, mert azzal eltakarnád a regnáló elnököt. (Egykori politikusi karrieremből ezt az érzést tökéletesen ismerem.) Harris nem feltételek nélküli főnyeremény, ne gondoljuk, hogy mindenben automatikusan az Európai Unió és benne Magyarország kedvére fog tenni – miért is tenné? -, valójában ugyancsak egy erőskezű és protekcionista vonalat fog várhatóan vinni, csak másképp és másmilyet; ami persze, még lehet nekünk is jó.
Harris messze nem hibátlan. Kétségtelenül voltak félresikerült mondatai a migrációval vagy épp az izraeli törékeny helyzettel kapcsolatban, de a vele ellenséges nyilvánosság egyelőre csak azt tudta eddig érdemi ellenérvként felhozni, hogy „furcsán és sokat nevet”. Ami, lássuk be, elég gyenge.
Hogy a republikánus jelölttel szembeni személyeskedő kampányszövegeken túl milyen gazdasági, külpolitikai és szociális programmal áll majd elő Harris, azt nyilván többek között majd a Trumppal tartott tévévitájából tudjuk meg. Nagyon jó lenne például mielőbb hallani, hogy miként viszonyul az Európai Unióhoz, a NATO-hoz, erről ugyanis az elmúlt évek alatt jó, ha kettő épkézláb mondatot mondott. Annyi bizonyos – és bármilyen furcsán leegyszerűsítően is hangzik -, az egyik legfontosabb érv Kamala Harris mellett, hogy ő nem Donald Trump. Ha pedig ebből a szempontból (is) megvizsgáljuk a kérdést, akkor nehezen juthatunk más megfejtésre, minthogy Harris győzelmével talán egy kiszámíthatóbb, átfogó geopolitikai értelemben békésebb egyensúlyra törekvő, kilengésektől mentes, az európai közösség számára előnyösebb vezetés várható a demokrata jelölt esetleges irányításával.
Azt most tényleg tegyük félre, hogy a Fidesz-kormány milyen szűkre szabott egyéni érdekek mentén tett fel – újra – minden tétet Donald Trump győzelmére;
legutóbb már a magyar költségvetés újratervezését is ettől tették függővé. Önmagában problémás, hogy egy ország kormánya ilyen mélységben és nyíltsággal kötelezi el magát egy másik ország, adott politikai oldalának jelöltje mellett és ugyanezzel a lendülettel taszítja el magától a másik oldal képviselőit. Függetlenül attól, hogy ebben a kirakósban most épp ki az egyik és másik fél, a mindenkori magyar kormány kötelessége ezzel szemben épp az lenne, hogy a magyar érdekeknek megfelelően bölcs, kiegyensúlyozott diplomáciát folytasson, különösen a partneri országokkal és különösen a nyilvánosság előtt.
Mondhatják majd persze azt, ha az ő „lovuk fut be” a célba a végén, hogy megérte az ország GDP-jét feltenni erre a futamra, de nem elég, hogy ez – épp a szuverenitását védő és más országok szuverén döntéseibe beleszólást nem engedő – kormánytól teljesen abszurd, de még ráadásul az sem biztos, hogy a győztes szelvény birtokában is kifizetnek-e minket a kasszánál.
Pontosabban, hogy minket, Magyarországot kifizetnek-e, mert hogy néhányan a NER-elit köreiben milyen egyéni, húsos üzleteket kötöttek a háttérben a wokebuster-énfirst-illiberal körökkel, azt persze nem tudhatjuk. Csak sejtjük. De valójában azt sem tudhatjuk – talán mert nincs is érdemi válasz rá -, hogy miért is olyan fontos Magyarországnak, hogy Trump nyerjen?! Mi, a magyar nemzet egésze mit profitálunk ebből?! Orbánt újra meghívják majd szirénás autókkal Washingtonba, ennyi?
Aki tudja a konkrét választ, kérem jelentkezzen; de populista, kamu propaganda szövegekkel kíméljenek
Donald Trump újraválasztása ellen hosszan lehetne sorolni az érveket: egészen megdöbbentő módon gondolkodik bizonyos normákról és erkölcsről, végtelenül szélsőséges és a keresztényi hitvallással ellentétes, szociopatikus módon kezel bizonyos társadalmi kérdéseket, a (világ)gazdaságot pedig protekcionizmusba öltöztetett szerencsejátéknak tekinti. Hogy négy év elnökség, majd megérdemelt bukás után hogyan képes az amerikai társadalom egyik, igen jelentős fele újra kitermelni az ő megváltói jelöltségét és nem esélytelen újraválasztását (és mindez hogyan szivárog át egy kelet-európai kis ország kormánypárti rajongásába), mély és hosszú szociológiai elemzést ér meg – remélem lesz, aki elvégzi és egyszer elolvashatom. (Persze az is megér egy elemzést – immár politológiait -, hogy miként juthattak el a demokraták odáig, hogy az utolsó percben kellett visszahúzniuk egy jó ideje már tudhatóan vállalhatatlan jelöltet, aki helyett Kamala Harris valójában nem egy jól előkészített és kiérlelt választás, hanem csak egy kényszermegoldás; ami ettől persze még simán bejöhet.)
Azt, hogy Trump ellenében miért kell európaiként, magyarként Harrisnek drukkolni a novemberi választáson, terjedelmes listán lehetne sorolni, de legyen elég most arra leszűkíteni, hogy mi várható egyelőre a nyilatkozatok és mozgások alapján egy újraválasztott Trumptól.
Alaptétel, hogy ez lenne a második, vagyis jog szerint utolsó ciklusa, ergo várhatóan még kevesebb kontrollt enged majd meg maga fölött, hiszen nincs miért megfontolt(abb)nak lennie. Tegyük hozzá, hogy Trump és környezete hetek óta elég egyértelmű utalásokat tesz arra, hogy az alkotmánymódosítástól sem riadnak vissza egy esetleges harmadik ciklus érdekében, aminek persze az esélye minimális, de hangulat és tétfokozásnak elmegy. Magyar szempontból mindenképpen húsbavágó, hogy Trumpék miként viszonyulnak majd az Európai Unióhoz, az európai közösséghez. Joggal tarthatunk attól, hogy Trump az „America First” jegyében többek között vámokat vet majd ki az uniós exportra (leegyszerűsítve: ennek kemény gazdasági hatásai lehetnek, főleg egy olyan, a külső hatásoknak kitett országban, mint Magyarország), megszüntetheti az Ukrajnának nyújtott amerikai katonai- és pénzügyi támogatást (ez bármilyen, minden józan ember által áhított mielőbbi békekötéstől függetlenül érdemi befolyással lehet a háború felfüggesztésének vagy lezárásának mikéntjére, ami a közvetlenül határainknál zajló fegyveres erőszak kapcsán nekünk különösen nem mindegy), de kihúzhatja, legalábbis megzsarolhatja a NATO-t is egy amerikai kilépéssel, vagy a kölcsönös védelmi záradék aláásásával, aminek pedig ránk nézve szintén súlyos és fenyegető hatását többek között épp az ukrajnai háború idején nem kell különösebben magyarázni.
Fontos azonban egy mondat erejéig visszatérni az esetleges Trump-győzelem után várható gazdaságpolitikai lépések bizonyosan negatív hatásaihoz:
tényszerű, hogy az USA és Kína között zajló kereskedelmi háború első felvonásából Magyarország tudott némi hasznot hajtani, hiszen épp ennek (is) köszönhetően lettünk vonzóbbak harmadik országként bizonyos befektetésekre, például összeszerelő-üzemek létrehozására. Az viszont szinte bizonyos, hogy Trump újraválasztott elnökként nyíltsisakos (kereskedelmi) háborút fog folytatni Kínával, a jelentős importvámok és egyéb kényszerítő lépések pedig masszívan érinteni fogják az európai és (például a kínai cégeknek is jelentős terepet adó) magyar gazdaságot.
(Nem beszélve arról, hogy a bizonyos mértékben és formában teljességgel jogos, illetve hasznos kínai kapcsolatok miatt a magyar kormány melyik kezét fogja majd megharapni, ha Trump elnök a szőnyeg szélére állítja Orbánékat ezügyben.) Hazánk az Egyesült Államokkal szemben termeli a legnagyobb kereskedelmi többletét a nagy piacok közül, köszönhetően többek között az autóiparnak és a budapesti szolgáltatóközpontoknak.
Az pedig teljes tévedés és önámítás, hogy Orbán baráti alapon majd kedvezményeket vagy valamiféle különeljárást tud kijárni Trumpnál
- Ennek egyik oka épp a magyar kormányfő által csodált és példaként felfestett „America First” politikájában keresendő:
Trump deklaráltan bármikor és bárkin át fog lépni, ha az az érdeke; egy kelet-európai kis országon végképp. (Főleg, hogy egyes nyilatkozatai szerint azt sem tudja, hol van.)
- A másik, ennél prózaibb, de annál lényegesebb ok pedig, hogy Magyarország része az EU vámuniójának, a kereskedelempolitika pedig közösségi kompetencia, vagyis hiába a mosolygós, hüvelykujj-mutogatós fotó a floridai villában: mi továbbra is együtt örülünk, együtt szenvedünk itt ebben az Európai Uniónak hívott érdek- és értékszövetségben. Már, ameddig még tagjai vagyunk.
Az amerikai elnökválasztást a Fidesz-kormány tette teljesen feleslegesen és hibásan a hazai közélet meghatározó részévé
Nem vagyok, soha nem voltam a szekértábor-politika híve. Annak idején még aktív politikusként, de most, immár egyszerű közéleti elemzőként is inkább a hídépítés, a közös ügyek megtalálása és képviselete érdekében igyekeztem végezni a dolgom.
Nem örülök tehát, hogy még az amerikai elnökválasztásból is sikerült a jelenlegi magyar kormánynak barikádemelő, fociultrás hangulatú, erőszakos fekete-fehér oldalválasztásra kényszerítő eseményt csinálni.
De, ha már így alakult, akkor én is megosztom a véleményem, amelyet határozottan képviselni is tudok.
Szerintem egy olyan túlfeszített, válságokkal teli, politikai-, gazdasági- és katonai értelemben is törékeny geopolitikai helyzetben, mint amilyenben most van a világ, sokkal inkább olyan vezetőkre van szükségünk, akik nem bizonytalan kimenetelű és alapvetően erőszakos, másokat elnyomó-lenyomó víziókat követnek, hanem határozottak és erősek, de ugyanakkor elsősorban megfontoltak és kompromisszumkészek. Trump nem ilyen.
Donald Trump csekkjét egyszer már beváltották az amerikaiak, vezetésétől pedig nem lett jobb a világ, nem lett egységesebb a demokratikus, nyugatos társadalom. Sőt. Hogy Kamala Harris elnökségétől ezt joggal várhatjuk-e, nem tudom. Majd kiderül. Az biztos, hogy megérdemel egy esélyt. Én szeretném látni, ahogy megpróbálja.
Szerző
