Tulajdonképpen hogy is van ez, ezekkel a határontúli magyar közösségeiket cserbenhagyó, Magyarországra emigráló politikai komisszárokkal?
Hogy a hatalom miért itt keresi hűséges vazallusait azt értem:
Ezeknek az értelmiségieknek, mivel nem itt nőttek fel, és a legutóbbi időkig nem is itt éltek, társadalmi beágyazottságuk egyáltalán nincsen vagy csak nagyon alacsony szintű. Nincs olyan magyarországi értelmiségi közegük, amelynek normáit saját magukra nézve is kötelezőnek érzik, nincsenek olyan helyi közösségek, amelyeknek erkölcsi elszámolással tartoznak, amelyek számonkérhetnék rajtuk azt, hogy a hatalom ölébe kuporodva, busás jutalom ellenében szítják a gyűlöletet a hatalom kritikusaival szemben és rombolják a hazai irodalmi, művészeti közösségeket. Ez tehát a hatalom és a komisszárok között egy win-win játszma, az árát pedig a magyar kultúra fizeti meg.
Azt azonban tényleg nem értem, hogy itt és most
azok az emberek akarják eldönteni, hogy ki a jó magyar, jó hazafi, akik saját, sokkal nehezebb helyzetben lévő magyar közösségeiket cserben hagyták, pedig ott sokkal nagyobb szükség lett volna az ő “termékeny” hazafiságukra. Engem tényleg ne oktasson ki hazafiságból az, aki a nagyobb hatalom és a jobb megélhetés reményében magára hagyta azt a közösséget, amelyben felnőtt, és amely állítólag a legfontosabb számára. És amelynek igazán nagy szüksége lenne minden kiművelt emberfőre. A nemzethez tartozás nem melldöngetésben, szlogenekben, ripacskodásban nyilvánul meg, hanem elsősorban a közösségért érzett felelősségben és áldozatkészségben.
Senkit nem ítélek el, aki a jobb élet, könnyebb boldogulás, jobb közérzet reményében elhagyja a hazáját,
azt azonban feneketlen gátlástalanságnak, romlottságnak gondolom, ha ezek az emberek, miután sajátjaikat elhagyták, úgy bomlasztják az őket befogadó új közösségeket, hogy egymás ellen uszítják tagjait. A saját magyar közösségüket elhagyók akarják hazafiságról, magyarságról, nemzet iránti elkötelezettségről kioktatni azokat, akik minden gyötrelme ellenére – felelősen és elkötelezetten – szülőföldjükön maradtak.
