Vásárhelyi Mária: vírusnapló 2. (2020 március 29.)

A tizenharmadik napon…. Babonák napja 13., és tudom, hogy nem ez a legnehezebb. Hiszen a valódi megpróbáltatások csak ezután következnek. Új fogalommal, életérzéssel ismerkedünk; a hospitalizáció mintájára a karantenizációval.

Ahogyan a kórházban hosszabb időt eltöltő beteg fokozatosan elveszti kapcsolatát a kórházon kívüli világgal,

és a szociális elszigetelődés, valamint a kiszolgáltatottság mentális problémákat idéz elő, úgy nyilván ez a hónapokig tartó bezártság is hasonló tünetekkel járhat majd. Nézem a tévében a sorozatot (Show Me a Hero), és rendre azon kapom magam, hogy elcsodálkozom, hogy a filmben az emberek az utcán sétálnak, üldögélnek, köhögnek, tüsszögnek, élik az életüket. Nem félnek a vírustól… Hogy kinek, milyen élethelyzetben lévőknek a legnehezebb ez, arra nyilván nincs általános recept, és első megközelítésben kézenfekvőnek tűnik, hogy az egyedül, magányosan élők számára a jelenti a legnagyobb kihívást, a legtöbb megpróbáltatást, de jobban belegondolva azoknak talán még elviselhetetlenebb, akik egy megromlott párkapcsolatban élnek együtt, és most hosszú hónapokig össze vannak zárva. Mint a csapdába szorult egerek.

De persze mindenkinek nehéz, és egyre nehezebb lesz

Mert bár már itt van a vírus, de mindaddig távolinak és megfoghatatlannak érezzük, amíg a közvetlen környezetünket nem érinti, amíg a tragédia szele közvetlenül nem legyint meg. Mert ez is el fog jönni. Amikor először értesülünk arról, hogy egy számunkra fontos ember is megfertőződött, amikor tapasztaljuk, hogy itt csapdos a környékünkön a betegség és a halál. Erre nem lehet felkészülni. Találgatom, hogy mit érzékelnek a helyzet súlyosságából az unokáim. Jankán (7 és fél éves) látom, hogy szorong, hogy úgy csinál, mintha nem figyelne, de közben minden újabb hírre felkapja a fejét. Próbáljuk nyugtatni, de nyilván érzi a helyzet rendkívüliségét és rajtunk a feszültséget. És persze hiányoznak a barátai, a megszokott környezete, a kialakult életrendje.

Miki (2,5 éves) most alig fiatalabb, mint én voltam akkor, amikor Romániába deportáltak bennünket

Ugyanígy éltünk, teljes elszigeteltségben a velünk együtt deportált néhány családdal, a felnőttek tele voltak szorongással és félelemmel, miközben próbálták a gyerekek életét elviselhetővé tenni. Ahogy Mikit figyelem, egy kicsit az akkori önmagamat is látom. Gyakran jut eszembe, hogy sok szempontból hasonló helyzetet élünk át. Miki sem érti, mi történik, de mivel számára még a család jelenti a kizárólagos biztonságot, látszólag jól érzi magát, hiszen most családból annyit kap, amennyit korábban soha. De azért egyre inkább tudatosul benne, hogy valami nagyon megváltozott az életében, és egyre gyakrabban emlegeti a barátait és a bővebb család tagjait, meg a „mi házikónkat” (a lakást), ahol Pesten laknak.

És a biztonságérzet hiányát tovább fokozza a folyamatos információhiány,

a kormány teljes dilettantizmusa és hazudozása. Egy ilyen helyzetben csak az adhatna némi biztonságot, ha bízhatnánk abban, hogy nem vezetnek félre, hihetünk abban, amiről tájékoztatnak. Ám az egyébként is krónikusan bizalomhiányos magyar társadalom egyik fele semmit nem hisz el a kormánynak, a másik fele pedig bármit elhisz. Mintha két külön galaxison élnénk. És ez tragikus! Nekünk is, akik semmit nem hiszünk el, és azoknak is, akik bármit elhisznek.

Azon veszem észre magam, hogy bármilyen intézkedést, eseményt jelentenek be,

rögtön azon kezdek el töprengeni, hogy vajon milyen mögöttes szándék állhat amögött, hogy ezt mondják. És sajnos nem csalódom. Ha a tisztifőorvos képes azt mondani, hogy szájmaszkot csak azok hordjanak, akik fertőzöttek, miközben az egész járvány arról szól, hogy nem tudjuk, hogy ki a fertőzött, akkor nyilvánvaló, hogy ezt azért mondja, mert nincs elég maszk. Ha a miniszterelnök reggel bejelenti, hogy nincs ok az iskolák bezárására, miközben már az összes környező országban ez megtörtént, majd ugyanaznap este ugyanő közli, hogy bezárják az iskolákat, akkor egyértelmű, hogy teljes fejetlenség van legfelül. És amikor ezt megtoldja azzal a fenyegetéssel, hogy ha bezárják az iskolákat, akkor a pedagógusoknak fizetés nélküli szabadságra kell menniük, akkor csak az jut eszembe, hogy minden kapcsolatát elvesztette a valósággal.

Ha az operatív törzs arról tájékoztat,

hogy az egészségügyben dolgozókat ellátták a megfelelő védőfelszereléssel, majd néhány nap múlva kiderül, hogy csak a jövő héten érkezik három repülőgép Kínából az egészségügyben dolgozók számára szükséges védőfelszerelésekkel, akkor biztosak lehetünk benne, hogy akiknek rajtunk kellene segíteni, azok jelentős része már maga is fertőzött. És ha a külügyminiszter a türkmén tanácsnak és a kínai vezetőknek köszöni meg az önzetlen segítséget, akik a korábbi piaci ár kétszereséért szállítják a megrendelt eszközöket, miközben az Európai Unió 2 ezer milliárd(!) forintnyi rendkívüli támogatást nyújt nekünk, akkor nem gondolhatok másra, mint hogy ezek tényleg a nép ellenségei.

Mindeközben nézem az újabb miniszterelnöki pr-videót,

amely Orbán Viktor egy napját sűríti néhány percbe: jön-megy, intézkedik, utasítgat, ki-beugrál a páncélautóból maszk és kesztyű nélkül, a zenei aláfestés patetikus győzelmi induló. A vezénylő tábornok egyszál magában harcba indul a vírus ellen. És amint a kommentekből látom, hívei még mindig azt hiszik, hogy győzhet, hogy győzni fog.

Olvasom a körlevelet,

amelyben egy szegregátumban működő iskola tanárait és diákjait tájékoztatják arról, hogy milyen szankciók várnak azokra a tanulókra, akik „saját tabletjeikkel” nem kapcsolódnak be mindennap az online oktatásba. Egy országban, ahol a legszegényebb családok nevelik a gyermekek egyharmadát, és ezek a gyerekek penészes falú, vizes lakásokban élnek, ahol se folyó víz, se csatorna nincsen és az áramot is gyakran kikapcsolják, a saját tablettel vagy számítógéppel nem rendelkező diákokat azzal fenyegetik, hogy ha 30 napig nem vesznek részt az online oktatásban, akkor kicsapják őket az iskolából – ezt nem lehet kommentálni.

Nem kétséges, hogy szerte a világon, mint minden esetben, most is a legszegényebbek fogják a leginkább megsínyleni ezt a járványt,

de máshol az állam legalább erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy csökkentse a legnyomorúságosabb helyzetben élők nehézségeit, nálunk azonban ilyesmi szóba sem kerül. Az állam egyszerűen nem hajlandó tudomást venni a nyomorgókról, az éhezőkről, a hajléktalanokról, a fogyatékkal élőkről. A magyar kormány számára ők nem léteznek, afféle koloncnak tekintik őket, akiket a süllyedő hajóról először dobnak a vízbe. És ez a szociális önzés, közöny és részvétlenség vált mintaadóvá a magyar társadalomban. Kétlem, hogy békeidőben volt már Magyarországnak ilyen embertelen kormánya.

Forrás

Nem háború, hanem járvány van!

Karácsony Gergely: a koronavírusnak nincsen nemzetisége, se pártállása. A járvány nem kormánypárti vagy ellenzéki!