Banánköztársaság
Gábor György: a Starbucks-esztéta, tej nélkül, szimplán
A balliberális írók egy része inkább német író szeretne lenni, és nem magyar. Csak nem tudnak németül. Ezzel szemben a magyar író, amikor ír, nemcsak a jelenkori magyarságra gondol föltétlenül, hanem a 100 évvel későbbi magyar polgárságra is. Ez azért fontos, hogy ne terjedjen a kultúrában a Nyugat-Európára már jellemző „Starbucks-modell”, aminek lényege, hogy mindenhol ugyanolyan.
Ha akadna még valaki, aki továbbra is bizonytalan a jövő évi választást illetően, javaslom, hogy ne csak a pártnak, a Fidesz-KDNP Központi Bizottsága tagjainak viselt dolgaira figyeljen, hanem vessen olykor egy-egy pillantást a forradalmi élcsapat ideológiai-világnézeti munícióját szakmányban szállító háttér(bozót)harcosokra is.
Itt van mindjárt ez a Demeter Szilárd,
aki heroikus bátorságról és elszántságról tanúságot téve maga mondta önmagáról, hogy „megveszekedett orbánista”, a kormány politikáját „száztíz százalékig” támogató szürke (intellektuálisan valóban meglepően szürke) em(m)inens. Most megint megszólalt. Arról beszélt, hogy a hazai balliberális elit egy része nem a magyaroknak ír.
A balliberális írók egy része inkább német író szeretne lenni, és nem magyar. Csak nem tudnak németül. Ezzel szemben a magyar író, amikor ír, nemcsak a jelenkori magyarságra gondol föltétlenül, hanem a 100 évvel későbbi magyar polgárságra is. Ez azért fontos, hogy ne terjedjen a kultúrában a Nyugat-Európára már jellemző „Starbucks-modell”, aminek lényege, hogy mindenhol ugyanolyan.
A XIX. századi vidéki-kisnemesi és a XX. századi „dzsentroid” provincializmus ritkán olvasható markáns megfogalmazása.
Töröm a fejem, hogy mi a helyzet azokkal az írókkal, akik tudtak is idegen nyelven írni
Az önmagára méltán büszke és méltán világhírű ír irodalom legnagyobbjai nem ír nyelven írtak, következésképp a világ irodalmi kultúrája ma kevésbé az ír bárdköltészettől hangos, sokkal inkább az angolul író Yeatstől, Joyce-tól, G. B. Shaw-tól, Oscar Wilde-tól (apropos Oscar Wilde, Demeter Szilárd irodalomesztétikai fejtegetésekbe szemérmeskedett kultúrpolitikai interjújában – magától értetődő módon – a maga dialektikus szemléletmódjából fakadóan természetesen kitér a „neomarxistákra, akik az LMBTQ-érzékenyítést már az iskolákba és az óvodákba készülnek bevinni), szóval
a fent említettek valamennyien angolul írtak, elhagyva ősi nyelvüket, aztán mégis lettek valakik, nem szólva Samuel Beckettről, aki nemhogy az ír nyelvet, de még az angolt is olykor-olykor felcserélte franciára, III. Eduárd utólagos szégyenére és VI. Fülöp utólagos büszkeségére, mert – Demeter útmutatására gondolva – Beckett nemcsak a maga jelenének írjeire és angoljaira „gondolt föltétlenül”, hanem VI. Fülöp hatszáz évvel későbbi franciáira is.
Másrészt Demeter gondolatkísérlete azért is szórakoztató,
mert volt szíves így utólag felhívni a figyelmet arra, hogy a magyar irodalom legjelesebbjei vagy azért fordították az angol, francia, német etc. nyelvű irodalmat magyarra, hogy ezzel megfosszák az illető szerzőket angolságuktól, franciaságuktól, németségüktől, vagy pedig azért, hogy magyar nyelvre átültetve láttassák Nyugat-Európa elkulturálatlanódását, s mindenkori, ám az utóbbi időben rapid módon felerősödő „Starbucks-modelljét”.
(A cikk, amit Gábor Györgyöt a fenti bejegyzésre inspirálta ide kattintva olvasható.)
Szerző
