Banánköztársaság
Szanyi Tibor: vissza a babaruhát! – Érthetően devizahitel-ügyben
Sokadszor írom le ezt a felszólítást, ugyanis a devizahitelek hosszú történetében bőven volt alkalmam ilyesféle rendezést javasolni. Jogi nyelven ez az eredeti állapot helyreállítását jelenti, azaz a szűkebb értelemben vett ügylet semmis, azt vissza kell csinálni, aztán ha van egyéb rendeznivaló is, az már egy másik, kártérítési eléjárás kérdése. Április 30-án ezt mondta ki az Európai Unió Bírósága.
Márpedig a magyar devizahitelek 2001 végére vezethetők vissza,
amikor is egy,
Orbán Viktor által ellenjegyzett kormányrendelet engedélyezte, hogy magánszemélyek is szabadon dönthessenek a pénzügyi műveleteik devizaneméről.
Ezzel most nem szeretném a blamát Orbán nyakába varrni, mert a hivatkozó rendelet teljes mértékig összhangban volt a forint konvertibilitását kiteljesítő törekvésekkel. Ekkor azonban már 1993 óta élt az EU fogyasztóvédelmi direktívája, sőt az azt továbbfejlesztő számos rendelkezés, mi több, az éppen folyó csatlakozási tárgyalások számtalan pontja okán
egészen világos lehetett, hogy egy EU-tagországban nem lehet a fogyasztókat büntetlenül szivatni.
Az igazi bűnt viszont a bankok követték el, amikor ezen felbuzdulva egy irgalmatlanul rossz terméket vezettek be lakossági szinten – deviza-alapú hitel néven.
Az alapötlet – amúgy – egyáltalán nem volt ördögtől való
Az eredete az osztrák-svájci határterületekről származik. Minthogy renget osztrák munkavállaló Svájcba járt dolgozni, tehát a jövedelmét svájci frankban szerezte. Kézenfekvő volt, hogy az ingázók egyes esetekben a kamatkülönbözeteket kihasználva a svájci valutában vegyenek fel hiteleket, de akár euróban törlesszenek. Mindez egészen kiszámítható volt, hiszen a svájci frank sokáig az euróhoz volt kötve (konkrétan 2015-ig!), amennyiben a túlerősödés ellen a svájci jegybank kemény garanciákat vállalt.
Az aranyszabály ugyanakkor mindenhol az, hogy olyan valutában adósodj el, amilyenben a jövedelmedet szerzed! Ezt azonban a bankok – finoman szólva – elhallgatták.
De nem csak ezt hallgatták el, hanem általában sem hívták fel az ügyfelek figyelmét arra, hogy a devizahitel egy igen veszélyes termék, konkrétan az árfolyamok előre nem látható változásai folytán.
Nincs gyakorlati tapasztalatom, de ha egy önkiszolgáló benzinkúton nylon-zacskóba, vagy PET-palackba akarnék üzemanyagot venni, akkor a kút személyzete tán még meg is verne, mert egy igen veszélyes termékről van szó, amely veszélyeket ezeregy előírás írja körül, azon túl, hogy általában is köztudott.
Nos, a bankok nemcsak hogy nem ijesztgették az ügyfeleket, hanem egy időben egyenesen szinte csak, de minimum elsődlegesen deviza-alapú hitelt kínáltak, sőt reklámoztak mindennemű veszélyességi hivatkozás nélkül. (Nem véletlen, hogy például a dohánytermékeken kifejezetten ellenpropaganda folyik a dohányzás kapcsán.)
Konkrétan jómagam,
amikor 2006-ban 5 éved hitelre vettem egy autót nem tudtam elérni, hogy a kereskedő-bank-ügyfél háromszögben akár csak egy ajánlatot kapjak forint alapon. Nekem szerencsém volt, mert csak minimális kárt szenvedtem, de ha még egy évig ment volna a hitelem, biztos belegajdultam volna.
A dolog természeténél fogva devizahitelt, ha egyáltalán, csak igen rövid távra lett volna szabad volna folyósítani. Ha valaki, akkor a bankárok igazán tudják, hogy 5-10-15-20 éves távon egyszerűen értelmezhetetlen az árfolyamok előre látása.
Egy mondatot a cégvilág is megér
Nos, az ő helyzetük egész más. A cégek ugyanis nem végső fogyasztók. Azt tekintjük üzletnek, ami több-kevesebb kockázatot is tartalmaz, továbbá a cégvezetőktől elvárható, hogy fel tudják mérni a kihívásokat, veszedelmeket, vagy hogy olyanokhoz forduljanak, akik rendelkeznek a szükséges szakismeretekkel. Az egyén, mint fogyasztó más megfontolásokat kíván, s ezért alakult ki a fogyasztóvédelem, mint alapjogok halmaza.
Igen, pont a fogyasztókat védjük a cégektől, az üzleti erőfölénytől, s kevésbé a cégeket egymástól, bár őket is oltalmazzuk valamelyest, ám azt versenyjognak hívjuk.
Nos, az EU bírósága most azt erősítette meg, hogy
a bankok nem adtak, ám nem is adhattak kellő felvilágosítást, tájékoztatást a hiteleket felvevő ügyfeleknek, hiszen a kockázatokat ők maguk sem képesek biztonsággal felfogni azon felül, hogy a devizahitel az egy roppant veszedelmes pálya. Ha esetleg lett volna olyan pénzintézet, amely kiegészítő termékként hitelbiztosítást is ajánlott volna a devizahitel mellé, még az se lenne kielégítő, de a semminél, vagy akár az általános hablatyolásnál nyilván több.
Az, hogy a bankok nagyon is tudták, hogy rászedik az ügyfeleiket, arról két tényező ad bizonyságot
- Az első és legfontosabb, hogy bankok bár nem devizát adtak kölcsön, hanem származtatott kalkuláció szerinti forintot, ők maguk mégis végeztek ú.n. fedezeti műveleteket, azaz vettek annyi devizát, amennyi az esetleges turbulenciák során szükségessé válhatott.
- A második, hogy ugyanezt pepitában megtette a Magyar Nemzeti Bank is. Nos, ezen banki árfolyamvédelmi csiki-csuki okán a bankrendszer irtózatos nyereségekre tett szert, s nem mellesleg ebből lett Matolcsy Ádámnak sok milliárd forintnyi ingatlana Dubajban, New Yorkban és Svájcban.
Más szavakkal szólva a bankok tökéletesen bevédték magukat a kockázatok elől, konkrétan mindent a fogyasztókra hárítva, s a veszteségeket rajtuk le is pofozva, a nyereséget pedig zsebre vágva. Az alapvető attrakció elvileg és sematikusan a következőképpen zajlott:
amikor a bank nekem kölcsön adott 100 svájci frankot, akkor nekem valójában az akkori árfolyam szerint 12.000 forintot folyósított. Igaz, fedezeti ügyletként fel is vett ugyancsak 100 frank hitelt a nemzetközi pénzpiacon 1 százalékos kamatra, nekem pedig 2 százalékért adta tovább. Eddig rendben, azaz mondjuk az év végén én 12.240 forintot kellett volna visszaadják, s a bank is visszafizethette a nála lévő 100 frankot, megtoldva 1 frankkal, aminek a 120, avagy magasabb árfolyam esetén több forintja ugye bőven kijön az általam adott 240-ből. Ha netán változott az árfolyam, akkor azt legfeljebb a kamatnál kellett volna nekem felszámítania, de semmiképpp sem a tőkénél, hiszen az fedezetként mindvégig ott volt nála eredeti valutában!
A disznóság abból adódott,
hogy én nem svájci frank hitelt kaptam, hanem svájci frank alapút, vagyis a bank csak elbábozta, hogy az általa külföldön hitelként felvett svájci frankot beváltotta forintra, s a későbbiekben neki folyamatosan kell vennie friss svájci frankot az én törlesztéseimből, s így az elszabaduló árfolyamok (virtuális) terheit így hétről hétre (nagyon is valóságosan) az én nyakamba varrta.
Ezt tisztán csalásnak kellene tekintenünk, ha normális országban élnénk
A magyar bíróságok inkompetens bírái azonban az ügyvédek és a bankok kedvéért (gondolom, nem ingyen) rendre elutasították a panaszosok kereseteit, pedig csak annak bizonyságát kellett volna kérniük a bankoktól, hogy az adott hitelfelvevő konkrét hitele kapcsán mikor és mennyi valutát vásároltak?
Erre most már nem lesz szükség, pedig ez is rendjén lenne.
A jelenlegi jogi helyzet ugyanis az, hogy a magánszemélyek devizahitel-szerződései egytől-egyik semmisek, s így értelmetlen bármiféle kamatokról, vagy árfolyamokról beszélni, hanem ahány forintot felvett az ügyfél, pont annyit kell visszafizessen, oszt jó napot!
Belátható, hogy nagy csaták lesznek még. Most csak annyi dőlt el véglegesen, hogy a fogyasztóknak van igazuk.
<< Olvassa cikkeinket a Facebookon, az Instagramon, a Linkedinen, és a Google hírei között is! >>>
Szerző
