Talán születési hiba, hogy soha nem bírtam a meleget. Emlékszem, anno, amikor kötelezően föl kellett vonulni május elsején, ha olyan volt az idő, én soha nem értem el a tribünig, hogy integethessek Kádár Jánosnak, mert jóval előbb a mentőknél kötöttem ki. Elájultam. Hasonló történt velem, amikor a gimnáziumi építőtáborban kukoricát címereztünk. Rendszerint a tábla közepéről kellett „kimenteniük” az osztálytársaimnak. A vége az lett, hogy a kísérő tanárok eltiltottak a címerezéstől. Attól kezdve én voltam a vízhordó lány.


Megsüketültem!

Nos, a hőség azóta is ellenségem. De megváltozott a világ, fejlődött a technika, és ma már a légkondicionáló feledteti velem a a perzselő nap okozta megpróbáltatásokat. Egy darabig, mert van mááásik! Ugyanis hirtelen elkezdtem nehezebben hallani. Vissza-visszakérdeztem gyerekeim, unokáim mondataira, a kollégámra, aki fölhívott telefonon. Aztán már a mobil csöngését sem hallottam meg. A fiam hozott egy fülcseppet a patikából. Egy héten át kezelgettem mindkét fülemet, de a helyzet csak rosszabb lett.

Miután a fiam már Horvátországban üdült, a lányom elkérte magát a munkahelyéről, kocsiba ült és eljött Érdre, hogy elvigyen a városi rendelő fül-, orr-, gégészetére, lévén, hogy szédülés miatt egyedül nem tudok közlekedni. Fél kilenckor ültem le a többi várakozó mellé. A lányom előttem álldogált, mert neki már nem jutott szék. Ha nincs velem, én bizony délben eljöttem volna. Közben a folyosó végén lévő fal mögött, a rendelőnél, olyan hangosan bontottak valamit, hogy az még az én süket fülemnek is idegesítően hangos volt. Meg is lett az eredménye: kijött a doktornő és közölte, fölfüggeszti a rendelést. No, hamarosan megjelent az igazgató, beszélt a munkavezetővel, majd a doktornővel. A rendelés folytatódott. A hatalmas zaj azonban nem szűnt meg, csak ritkább lett. De kit érdekel?! Hiszen ezek a várakozók „süketek”!

Szerepcsere

Végre nagy nehezen, fél egykor elmondhattam, hogy mi a bajom. Mutattam a dobozt, hogy milyen cseppeket használtam, de az orvosnőt ez a legkevésbé sem érdekelte. – Mi az? – kérdezte, majd nem törődött vele, hogy nyújtottam a dobozt, gondolván, megnézi az összetételt, ha már nem ismeri. De nem érdekelte. – Mi legyen? Kidobjam? – érdeklődtem. – Azt tesz, amit akar – válaszolt közömbösen. Belenézett mindkét fülembe, majd közölte, a légkonditól a jobb fülem begyulladt. Tett bele kenőcsöt, meg gézcsíkot, majd leült velem szemben, és lelkesen elkezdte nyomkodni az okostelefonja gombjait.

Ettől kezdve, mindent az asszisztensnője intézett. Kimosta a másik fülemet, adott fülcsepp receptet, elmondta a teendőket és azt is mikor menjek vissza, hogy megnézzék, kell-e újabb kenőcs meg gézcsík.

Ez az, amit máig nem tudok…

Visszamentem a megadott időben, taxival. Fél kilenckor ismét ott ültem a zsúfolt váróban. Sokan utánam érkeztek, mégis előttem hívták be őket. Mint megtudtam, ők telefonon kértek időpontot, de azt egy hónappal előbb  kell megtenni. Mi, sorszámosok, meg csak vártunk, csak vártunk. Egy órakor még – sorszám szerint– 17-en voltak előttem. Nem bírtam tovább, dolgom végezetlen eljöttem. Hívtam ismét egy taxit és hazamentem. Az eredménytelen várakozás így ötezer forintot kóstált. Azóta is csöpögtetek és reménykedem.

No, meg töröm a fejem. A mi kiváló egészségügyünkön, a még kiválóbb szervezésen – habár a sok órás várakozás már mindennapos –, meg azon, hogy olyan nehéz emberszámba venni egy beteget? Vajon mi lehetett olyan fontos a doktornőnek? Mert az unokáim is elmélyülten nyomkodják az okostelefont, de ők kamaszok. Orvostól, rendelési idő alatt ilyet még nem láttam! De minden bizonnyal én vagyok a maradi, ha ez nem tetszik.

Minek pénz a magyar egészségügyre, ha az már így is világszínvonalú?

Az Orbán-kormányzás állatorvosi lova a világszínvonalúnak hazudott magyar egészségügy

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét