Blogbazár
Bauer Tamás: kormányellenzék, vagy rendszerellenzék -parlamenten kívüli parlamenti gondolatok
A veszélyhelyzetről szóló parlamenti szavazást követő éjszaka – múlt kedden éjfél előtt – egész sor törvényjavaslattal szerencséltette a kormány az Országgyűlést és az érdeklődő nagyközönséget. Sokaktól eltérően én azt önmagában véve nem kifogásolom, hogy a járvány idején is kerülnek az Országgyűlés elé törvényjavaslatok, hiszen az élet nem áll meg.
Ha baj van, akkor a törvényjavaslatok tartalmával lehet, és van is baj.
E törvényjavaslatok közül kiemelkedik az, amely „az Alaptörvény kilencedik módosítása” büszke címet viseli. Szokás ezzel kapcsolatban azon gúnyolódni, hogy az Orbán által gránitszilárdságúnak minősített alaptörvényt módosítják már megint, de én még ezt sem tekintem a fő bajnak. Nem, a fő baj, a súlyos baj ezúttal is az előterjesztett módosítások tartalmával van. Ezek a módosítások ugyanis – melyeket az orbáni parlamenti többség majd nyilvánvalóan elfogad –
nem kevesebbet jelentenek, mint újabb szögeket a tíz év alatt már eltemetett magyar jogállamiság koporsójába.
A három fontos szögnek én a közpénzek durván szűkítő definícióját, az anya–apa férfi–nő rendelkezést és a sarkalatosságnak az alapítványokra való kiterjesztését tekintem
Mért is? A közpénzfogalom értelmezésének szűkítése – mint erre Gyurcsány Ferenc találóan úgy mutatott rá, hogy „alaptörvénybe iktatják a lopást” – azt jelenti, hogy az államháztartásból illetve állami vagyonból kivitt pénzekről illetve vagyonelemekről immár nem kell a nyilvánosságnak számot adni, vagyis megszüntetik ezen adatok közérdekű voltát.
Ezzel az államhatalmi szervek elszámoltathatósága, amit mindenütt a jogállamiság fontos garanciájának tekintenek, szorul vissza.
Nem véletlenül indokolta Gulyás Gergely azzal ezt a rendelkezést, hogy a cél az „alkotmányos szervek” gyakorlatának egységesítése: ha a Kúria korábban Orbánt cáfolva közpénznek nyilvánította a TAO-pénzeket, és emiatt kellett válaszolni az azok elköltését firtató érdeklődőknek, ezentúl majd a bíróságoknak el kell utasítaniuk az ilyen irányú kíváncsiskodást.
Az anya nő, az apa férfi állítások alaptörvénybe vitelével
nyilvánvalóan az a Fidesz szándéka, hogy elhárítsa annak veszélyét, hogy a melegeket diszkrimináló bármely törvény a bármikori alkotmánybíróságon alaptörvény-ellenesnek bizonyulhasson. (Más kérdés, hogy ezt ügyetlenül teszik, a szándék mindenképpen nemtelen.)
Az alapítványokról szóló törvények sarkalatossá tétele azt a nyilvánvaló célt szolgálja,
hogy egy kétharmados többséggel nem rendelkező új többség ne változtathassa meg a Fidesz által a közvagyonból kivitt vagyonelemek leválását a mindenkori kormány által ellenőrzött vagyontömegről. Ez azért sérti a jogállamiságot, mert korlátozza a parlamenti váltógazdálkodást.
Nem véletlenül mondta egyszer Orbán, hogy negyven évre megköti a következő kormányok kezét
– de hát az bizony a népszuverenitást korlátozza, amennyiben a népnek nincs módja arra, hogy a neki nem tetsző orbáni intézkedéseken szavazatai révén változtasson. (Ugyanide tartozik természetesen az is, ahogy az adórendszer vagy a családtámogatások alapelveire vonatkozó rendelkezéseket tette „sarkalatossá”, vagyis kétharmadossá.)
Remélem, az ellenzéki pártok minderre majd kellő eréllyel mutatnak rá az alaptörvény-módosítás parlamenti vitájában.
Remélem? Nem, pontosítanom kell: nem remélem, sőt azt remélem, hogy nem teszik. Az ellenkezőjét remélem: azt, hogy nem vesznek részt az alaptörvény-módosítás parlamenti vitájában, hanem bojkottálják azt, és ezt világosan megindokolják.
Amikor a Fidesz 2010-ben előállt azzal, hogy – a választások előtt tett ígéretével szemben – új alkotmányt készít, azonnal felmerült a kérdés: ezt vajon az ellenzékkel megegyezve kívánja-e tenni, ahogy ezt az MSZP és az SZDSZ kétharmados többsége tette az 1995-96-os alkotmányozási kísérlet idején, vagy kétharmados többségével élve az ellenzéki pártok ellenére. Miután világossá vált, hogy esze ágában sincs bármiféle garanciát adni az ellenzéknek – az alkotmányt előkészítő bizottságot is mandátumarányosan állította fel, vagyis kétharmados többséget biztosított magának –, Gyurcsány Ferenc még az MSZP-frakció tagjaként azt kezdeményezte, hogy a frakció bojkottálja a fideszes alkotmányozást. Noha a frakció egy része – a jogi kabinetet vezető Lamperth Mónika és az elkészítő bizottság alelnökének delegált Bárándy Gergely – szerette volna, ha részt vesznek abban, és a parlamenti vitában mutatják be a szocialista álláspontot az alkotmányozás ügyében, Gyurcsánynak sikerült meggyőznie a többséget, és az akkori MSZP-frakció végig bojkottálta a fideszes alkotmányozást. Valamivel később csatlakozott ehhez az LMP-frakció is, míg a Jobbik végigasszisztálta az orbáni alaptörvény elfogadásáig vezető parlamenti szappanoperát.
Megalakulását követően a DK a rendszer ellenzékének nyilvánította magát,
megfordítva Kis Jánosnak az SZDSZ 1990. áprilisi, az első szabad választás követő kongresszusán tett definícióját, miszerint az SZDSZ a rendszer ellenzékéből a kormány ellenzékévé vált. Ez a Gyurcsány által sokszor ismételt állítás azt volt hivatott kifejezni, hogy a DK nem ismeri el az orbáni „fülkeforradalmat” követő rendszerátalakítás legitimitását. Ennek elvi alátámasztását Vörös Imre professzor, korábbi alkotmánybíró adta meg azzal, hogy a közjogi rendszer átalakítását államcsínyként jellemezte, mivel ez az átalakítás megsértette a köztársasági alkotmányban szereplő, mellesleg az orbáni alaptörvény szövegébe is átvett alapvető rendelkezést, hogy
„Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására” (2. § (3) bekezdés).
Márpedig már az alaptörvény elfogadását megelőző orbáni alkotmánymódosítások, majd az alaptörvény és a csatlakozó kétharmados törvények – kezdve az alkotmánybírák jelölési rendjének 2010. nyári átalakításától – éppen erre, a hatalom kizárólagos birtoklására irányultak.
Erre irányultak az azóta történt módosítások is:
amikor a Fidesz által elfogadott vagy elfogadni tervezett törvények ellentétesnek bizonyultak nemcsak a köztársasági alkotmánnyal, de az orbáni alaptörvénnyel is, az érintett rendelkezést beillesztették az alaptörvénybe. Minthogy minden ilyen parlamenti cselekmény nem egyszerűen tartalmában ellentétes egy demokratikus párt közjogi felfogásával, de tényénél fogva ellentétes a jogállamiság, az alkotmányosság elemi normáival,
a magát a rendszer ellenzékeként definiáló párt az alaptörvény elfogadásához hasonlóan annak módosítását is csak bojkottálhatja.
Ekként járt el a DK az alaptörvény minden módosításánál egészen a 2018-as választásig: nem vett részt sem a parlamenti vitában, sem a szavazásban. Az ellenzéki pártok többsége ezzel szemben azt a gyakorlatot követte, amit 2011-ban a Jobbik: részt vett a parlamenti vitában és a szavazásban. Nem véletlenül: az LMP kifejezetten elutasította, hogy a rendszer ellenzékének tekintse magát. (Schiffer András frakcióvezetőként kijelentette a parlamentben, hogy „nem vonom kétségbe az Önök demokratikus elkötelezettségét”, Keresztes László Lóránt pedig mostanában újra meg újra leszögezi, hogy ők nem „diktatúráznak”.) A DK kiválása utáni MSZP sosem nézett szembe azzal, hogy más dolog egy demokráciában a kormány ellenzékének lenni, mint ellenzékként állni szemben egy önkényuralmi rendszerrel. Vezető politikusai újra meg újra olyan gesztusokat tesznek, melyeknek csak demokrácián belül lenne létjogosultsága.
Meglepő módon
2018 júniusában a hetedik alaptörvény-módosítás vitájában a többi ellenzéki frakcióhoz hasonlóan már vezérszónoklattal vett részt az első ízben frakciót alakító DK is. A Jobbik meg is szavazta azt (nem véletlenül: az akkor az alaptörvénybe beillesztett EU-ellenes, menekültellenes és hajléktalan-ellenes rendelkezések összhangban vannak a Jobbik világképével), a többi ellenzéki frakció ugyan nem, de felszólalásaik elmondásával így is legitimálták az orbáni „parlamentarizmust”.
Vajon most mit tesznek az ellenzéki pártok? A kormány ellenzékeként vagy a rendszer ellenzékeként viselkednek szerda délután?
Szerző
