Olvasom a híradást Orbán Gáspár katonai eskütételéről. Ez az ő ügye, ha fontosnak tartja a katonáskodást, ám tegye. Engem a hírben az ragadott meg, hogy Orbán Gáspár „a Magyar Honvédség 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár kiképző századának” kiképző tanfolyamát végezte el.
Azután buszra várva észreveszek egy hirdetményt a megállónál,
miszerint nyílt napra hívnak a Budaörsi úti laktanyába, ahol a vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrségi Dandár tevékenykedik. Vagyis: az Orbán-érában (már annak elején, a második Orbán-kormány idején) a pályájukat az első világháborúban kezdő, majd a Horthy-hadsereg létrehozásában részt vevő, vitézi címmel felruházott vezető tisztjeiről nevezik el az alakulatokat.
Amikor Magyarország 1945 után szakított a Horthy-korral,
külön törvényben rendelkezett arról, hogy a főnemesi előnevek, valamint a Horthy által bevezetett vitézi cím többé nem használható. Tudjuk, Horthy azért alapította meg a vitézi rendet, mert nem lévén király, főnemesi rangokat nem adományozhatott. A rendszerváltást követően a törvényi tilalommal nem törődve kezdték újra használni a főnemesi előneveket, és újraalapították a vitézi rendet is. Amíg ez habókos öregurak szabadidős programja, addig nem veszélyes. Ha azonban az állam kezdi újra használni, annak határozott politikai üzenete van, nevezetesen az, hogy Orbán rendszere Horthyéval vállalja a kontinuitást. Ha pedig ezt a honvédségnél teszik, akkor a K.u.K. hadsereg első világháborús szerepét, illetve Horthy hadsereg revíziós céljait és második világháborús szerepét gondolják folytathatónak.
A magyar hadtörténetben bőven találhatnának régebbi korszakokból példaképeket, ha akarnának. De nekik azok kellenek, akik az osztrák-magyar politikai osztály által indított, a magyar népnek csak szenvedést, a magyar államnak bukást hozó első világháborúban szereztek érdemeket, majd Horthy hadseregét szolgálták. Nem a haza védelmében, hanem szomszéd népek elleni hódító háborúkban.
