Húsz évvel ezelőtt sajnos az én apám is járt az Onkológiai Intézetbe. Olykor elkísértem, és őszintén szólva, már akkor sem tetszett, amit ott láttam. De az még elment. Magyarországon az élet alapállapota amúgy is a „még elmegy”.


Ami még elmegy, az nekünk már elfogadható.

Ebbe születünk bele, ebben halunk meg. Fokozatosan szokunk hozzá a rosszhoz, olyan dolgokhoz, amelyeknek legfeljebb kivételként szabadna megtörténniük. Ahogy beszélnek velünk. Ahogy bánnak velünk, ahogy törődnek velünk. És persze, ahogy mi tesszük ugyanezt egymással. Mert ez az egyetlen minta, amit ismerünk.

Mindenhol az állam, a politika a legfőbb mintaadó, többnyire a szülőt, a tanárt, a barátot is megelőzve. Mi állampolgárok nagyjából azzá válunk, amivé az állam tesz bennünket. Állattá, vagy emberré. Ugye nem kell ehhez példákat idéznem? A történelem tele van velük, sajnos a mienk is.

És ez most itt megint egy ilyen korszak

Ami az Onkológiai Intézetben folyik, és persze általában az egészségügyben, az nem szervezetlenség, és végképp nem „sorszámprobléma”, az szándékosan előidézett nemzeti katasztrófa. Amikor apám az onkológiára járt, az odajárók embertelen betegsége még nem kapcsolódott össze ehhez a mostanihoz hasonló, a magyar állam által tudatosan előidézett embertelenséggel. Abban az országban, ahol egy ilyen kiemelt egészségügyi intézményben

„Egy jellemző napon a várakozás hajnali öttől kezdődik a lépcsőházban.”,

ott az állam már felmondta az állampolgárait kötelezően megillető emberi viszonyokat.

Orbánnak Európa legmagasabb áfabevételein, az agyonadóztatott hazai vállalkozásoktól elvont pénzeken kívül ott vannak az uralkodása kezdete óta egyvégtében beömlő EU-ezermilliárdok is.

Ennyi pénz temérdek hasznos dologra lett volna elég:

már mindenki számára érzékelhető látványos fejlődésre, az ország humanizálására, az európai élet és mentalitás sztenderdek fokozatos megközelítésére. Higgyük el Orbánnak, hogy ebből a tenger pénzből valóban csak ennyit tudott kihozni? Hajnali sorban állást az onkológia lépcsőházában? Higgyük el neki, hogy erről ő nem is tud?

Ugyan már, ebben az agyongyötört, általa szisztematikusan kifosztott, tudatosan félreirányított országban ő élet és halál urává vált, itt minden úgy történik, ahogy ő akarja. Ez a politikusi és emberi szörnyeteg azonban nem ismeri, nem látja az embert, nem egyszerűen a szenvedéseiket nem érzékeli, de még a létezésüket sem. Klasszikus pszichopata.

Na és azok, akik még mindig rászavaznak?

Akik istenítik, éltetik, akik a médiájukban őt szolgálják? Róluk mit mondhatnék? Mondjam azt, remélem, ők is ott szoronganak az onkológián reménytelenül sorban állók, súlyos betegen, kimerülten, összetörten várakozók között? Igen, ezt mondom. Szenvedjenek csak az imádott vezérükért.

Forrás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét