Egészségünkre!
Egy tébéfizető beteg: rohadjatok meg, de tényleg (…) És azok is, akik ezt a sok szart beveszik
Hurrá, egy beteg gondolatai! Orbán Viktor idén a szokásoktól eltérően megállt és válaszolt a sajtó kérdéseire, mielőtt bement, hogy megtartsa beszédét a kötcsei polgári pikniken. A kormányfőt a bejáratnál tüntetők fogadták, de így is megtartotta rögtönzött sajtótájékoztatóját, amelyen az egészségügyről, a betegellátásról, a kórházi állapotról és a gazdaságról is beszélt.
„Viccelnek…?”
„Minden évben megyünk előre az egészségügyben is, természetesen nem értünk a munka végére”
– mondta a kormányfő, aki nem állítaná szembe egymással például a reptér vagy a Vodafone megvásárlását az egészségügy helyzetével, mert a repülőtér a nemzeti vagyon visszavásárlása volt, a Vodafone pedig egy történelmi lépés, hogy legyen magyar kézben lévő, nagy telekommunikációs cég.
A magyar kormány egészségügyért felelős államtitkára egy volt kórházigazgató, őt akarják kioktatni egészségügyből hőmérőkkel? Viccelnek?
– tette fel a kérdést Orbán Viktor.
„Hát, rohadjatok meg, Orbán, meg a többi, de tényleg
Egyáltalán, hogy ezt, a legszemélyesebb dolgaimat ki kell teregetnem” – kezdte a fentieken jogosan felháborodva bejegyzését Dévényi István közösségi oldalán. „Nem szoktam ilyeneket mondani, írni meg pláne, de most, hogy úgymond csoda történt – amúgy dehogy történt csoda, akkora a szar, hogy már szóba állnak Kötcsén a sajtóval -, szóval most, hogy csoda történt, és Orbán Viktor és az egészségügyért felelős akárki is úgymond válaszoltak a kérdésekre, azt kell mondanom:
Rohadjatok meg, de tényleg!
Azt mondja a miniszterelnök úr, hogy haladunk és Gyucsány idején ez meg az, és mi akarjuk kioktatni az egészségügyi államtitkárt, aki egy kórház igazgatója volt?
Hát kezdjük ott, hogy annál nagyobb gazemberséget, amikor egy akárki igazgató volt, és pontosan látta, mi a helyzet, majd kormánytagként mindent megtesz, hogy amit tapasztalt, az ne legyen a valóság része… Hányinger.
Na, szóval figyu, Orbán, elmesélem a történetemet
Nincs benne életveszély, meg ilyenek, az átlagmagyar eüsztorikhoz képest nudli, de talán tanulságos lesz neked is. Az egész úgy kezdődött, hogy lett egy kis bajom, ami elkezdett naggyá és láthatóvá válni, ezért elmentem az államiba kivizsgálatra.
Van nekem egy ilyen perverzióm, ami az újságíróságból is adódik, hogy végigcsinálom, amit mindenki más is, még ha éppen egészségügyi izé is.
Szakvizsgálat a pincében. Van ennek hangulata, főleg így háborús vészhelyzet idején, de mondjuk a sebészeti ambulanciánál viccnek sok, hogy a jó öreg műanyag székeken kell az ablaktalan koszvadt falak között várakozni, persze átadod a helyed a nyomorultabbaknak, mert nincs annyi hely, ahány várakozó, úgyhogy mi, erőteljesen műtétre várakozó férfiak a falnak támaszkodva számolgatjuk az órákat, mire a kiadott időponthoz képest sor kerül ránk. Közben itt tolják át a balesetekből hozott még nyomorultabbakat, de ez pszichés támogatásnak végül is jó, mert nekik rosszabb.
A nővér úgy beszél a betegekkel, hogy amikor egy kismama, akit nem akarnak fogadni, pedig ide irányították, és elsírja magát, mert az adminisztrációs nővér szó szerint kiveri a kezéből a papírjait, hogy ne ide jöjjön, aztán leroskad mellém a székre, és azt motyogja, hogy épp csak otthon hagyta a kicsit, mert azt hitte, hamar meglesz, és potyognak a könnyei, szóval nem lenne szabad, de átöleted, és próbálod vigasztalni, hogy minden rendben lesz.
Mindegy. Megvan az eredmény, igen, műtét kell, fél év múlva van időpont, majd keressük előtte
Kerestek, pont nem vettem fel a telefont, soha többé nem hívtak, csak azért lett időpontom, mert eszembe jutott, hogy lenne ez a műtét, és elkezdtem telefonálgatni, ez két napot vett igénybe, hogy kiderüljön, egyáltalán hol kell érdeklődni, meg ki az illetékes. Mindegy. Műtét előtt meg lehet nézni, hol is fog feküdni az ember, négy-hatágyas lukak, háborús hangulat újratöltve, ahogy néztem, innen nagy mázlival kerül ki az ember az eredeti baját nem meghaladó újabbak nélkül. De van megoldás, napi 50 ezerért vip szolgáltatás.
Fáj, de már nem újságíró, hanem gyáva honpolgár vagyok, legyen.
Kétágyas szobák a felső szinten, ahol garantáltan egyedül vagy, oszt ennyi, az ágynemű szakadt, a szekrény pont ugyanaz, a szék a már említett jó öreg műfajbéli, de lehet a menüből rendelni, csak nem nekem, mivel én ugye ételizés vagyok. Erre nincs felkészülve a magyar egészségügy, a gasztrofelelőssel folytatott félórás egyeztetést követően narancslevet, meg javaslatot kapok, hogy esetleg a büfében tudok venni magamnak valamit. Hát nem, de ezt már megszoktam.
Amúgy, ha már VIP, mindenki jó fej,
de tényleg, kivéve a betegszállítókat, akik végigtolnak az egész intézményen, ez az arcod előtt zakatoló neoncsövek egyébként tök állat thriller filmfless, aztán leborotválnak, és otthagynak a folyosón így, míg sorra kerülsz. Fél óra nem a világ, ki ne szeretne műtét előtti borotváltan fekve beteghordozós sztorikat hallgatni, hogy ki kit dugott meg, vagy mikor hogy baszott be, mint állat. Azóta eltelt egy kis idő, ismét az egészségügy kebelére kellett hajolnom.
Ami gondom van, arra nincs állami megoldás, hiába fizetem a tébét harminc esztendeje. A magánellátás persze rugalmas, egyből fogadnak, azonnal mondja a szakterület legjobbja, hogy ez, meg az, meg amaz vizsgálatokra van szükség. Ez, már mint hogy az első konzultáción kiderüljön, mi jön még, 25 ezer, az első szakvizsgálat 32.500, a második dettó, ezekkel vissza kell menni a szakorvoshoz újabb 25 ezerért, mert átnézi, mielőtt elküld egy olyan vizsgálatra, ami legalább 250 ezer lesz, mert altatásban, tehát az már két orvos, és ha annak is megvan az eredménye, akkor újra vissza hozzá per 25 ezer, és akkor kezdődik majd csak a terápia, ami természetesen újabb sokszámjegyű történet lesz.
Szóval rohadjatok meg, de tényleg. És azok is, akik ezt a sok szart beveszik. (Egy tébéfizető beteg)”
Szerző
