Banánköztársaság
Érdemi képviseletet!
Ma sok hazai település helyzete hasonló, mint Amerikáé volt a függetlenségi mozgalom kezdetén, az 1770-es években. Akkor született a jelmondat: „No taxation without representation – Nincs adózás képviselet nélkül!” Vajon mi történne, ha néhány adózó nagy település – Budapest és a megyei jogú városok sora – visszatartaná, mondjuk csak egy évig az állami adóbefizetéseit?
Az önkormányzási ábra persze annyiban különbözik a hajdanitól: Anglia parlamentje úgy döntött az amerikai gyarmatokra kivetett adókról, hogy a tengeren túliaknak valóban nem volt képviselőjük a londoni törvényhozásban. Itt és most viszont nem annyira a központtól földrajzilag távol élők képviselete, mint a fideszes pártállami népnyúzás veszteseinek érdekképviselete és érdekérvényesítése csorbul.
S mivel ez jellemzően abban ölt testet,
hogy míg szinte mindenről „odafönt” dönt a fideszes többségű parlament és a gebinet, addig az ellenzékiség (aminek természetes része az erős önkormányzat iránti igény) hatalmi zsarolások, kerektergyilkosságok, büntető expedíciók áldozatává vált.
Olyan állami beruházásokat valósítanak meg sokfelé, amilyeneket az érintett település lakóinak zöme a háta közepére se kíván, miközben a saját, helyi vágyaik, elképzeléseik, igényeik nem számítanak; pályázataik rendre nem nyernek vagy (ha nem eléggé együttműködők mondjuk az „alkotmányos költség” vagy a beruházó, a kivitelező cég dolgában), akkor „forráshiány miatt” elmaradnak. Arról már nem is beszélve: ugyan mi keresnivalója van a hatalomnak az egyetemeken, az iskolákban, az óvodákban, a művészetekben vagy éppen az ágyunkban?
Itt a példa is, Budapesté:
a főváros és lakói naponta mintegy 20 milliárddal (ha igaz, akkor évi 7300 milliárddal!) járulnak hozzá a saját kedvenc céljaira országszerte, de még a határon túl is bőkezűen osztogató, a családi-baráti-hűbéresi klientúrát gazdagító maffiaállam büdzséjének bevételeihez, miközben Budapest egész évi költségvetési kiadása „csak” 380 milliárd forint.
Amiből ráadásul idén 114 milliárd a tervezett hiány. Ezt a fideszes kormány kénye-kedve szerinti megkötésekkel, „nagyvonalúan” kipótolhatja – vagy nem, ha épp úgy akarja… És hasonló a helyzet a viszonylag sok iparűzési adót kaszáló nagyvárosokban. Ezek adójából osztogat a hatalom a büdzsébe be nem fizető kisebb, szegényebb településeknek.
Túszul ejtette
az egyazászlós, egyatáboros NER-centrum a pártok választási harcában a megosztott ellenzék alulmaradásával az adót becsülettel kiizzadó és mégis lecsúszó, politikailag is megosztott, de azért ellenzéki érzelmű, adózó tömeget – persze, családostul. Elég szemügyre venni a súlyos milliárdokat felemésztő budapesti műkövezési, stadionépítési, múlthamisítási és látszat-visszaállítási, monstre beruházási, városliget- és vármegszállási rohamok „eredményeit”. S elég szembeállítani azokat a főváros egészségügyi, közlekedési, szociális, oktatási, élhetőségi, stb viszonyaival… És ugye itt találhatók még a kultúra, a tudomány, a felsőoktatás emblematikus, ugyancsak sorra bevett „erődítményei” is…
Szabadság? Egyenlőség? Testvériség? Demokrácia?
Az érdeksérelmek java arra vezethető vissza, hogy gyengék, hatáskör és elegendő forrás nélkül maradtak a leszalámizott önkormányzatok, a független, önigazgató intézmények. A NER-hatalom pedig a saját, pártérdek vezérelte törvényhozásának a szabályai szerint ma gyakorlatilag leválthatatlan.
A hazaszerető lokálpatrióták első és legfőbb teendője most:
visszahódítani az önkormányzatokat. Soká tartott, mire a lejtős pályát teremtő választási törvény szabta kétosztatúság egyetlen lehetőségét látva ráébredtek az ellenzékiek: meg kell egymással alkudniuk, egy fideszes jelölttel szemben csakis egy, közös jelölttel nyerhetnek. S ahol sikerül, ott a második nyilván az lesz majd: vissza kell szerezniük a helyi hatalmat, hogy érdemben, ők maguk dönthessenek a településük, a polgáraik, a családjaik sorsáról, jövőjéről.
Mondjuk tán úgy, mint a függetlenségi mozgalom hajnalán Amerikában képzelték: ha például a nagyvárosok az adóbefizetéseiket az érdekeik képviseletéhez és érvényesítéséhez kötik. Elvégre az állam – mi magunk vagyunk. Orbanisztán ura szerint
„a haza nem lehet ellenzékben”.
Ideje, hogy megkapja az üzenetet az ország sok szegletéből:
a szűkebb hazánk sem!
