„Venezuelát ma Kína és Oroszország finanszírozza, ez utóbbi ideológiai és geopolitikai, az előbbi szigorúan piaci alapon. Ma már a hadsereg sem teljesen megbízható, nem is beszélve a titkosszolgálatról, mely Kubából volt kénytelen ügynököket importálni. A jelek szerint a virágzó illiberalizmus délibábja után a chávezi rendszer feladni kényszerül nacionalista vágyálmát is, minekutána külföldiekkel kell önmagát megvédenie saját – népével szemben.”
A legszívósabb Hugo Chávez populista szocializmusa volt
Pink Tide-nak nevezi az angol nyelvű sajtó azt a balos hullámot, ami – némi időbeni eltérésekkel – végigsöpört Dél-Amerikán. Nem volt ez szokatlan vagy páratlan, bár a szubkontinensre inkább a jobboldali diktatúrák voltak jellemzőek. Ha nem számítjuk ide Kubát, a legszívósabbnak és hosszabb életűnek a Hugo Chávez nevéhez fűződő populista szocializmus mutatkozott, melynek elég anyagi erőforrás állt a birtokában, hogy elpazarolva azt talpon tudjon maradni. Végvonaglása ezekben a napokban folyik.
A venezuelai társadalom végzetes megosztottsága nem újkeletű fejlemény
Viszont új benne, hogy Chávez 1999-es hatalomra jutását követően a dinamikus és gátlástalan elnök megpróbálta a maga képére formálni azok nagy táborát, akik addig mindig a történelem és a történések vesztesei voltak. Tisztán baloldali vállalkozás volt ez, ami az alsó, iskolázatlan milliókat próbálta felhozni arra a szintre, amelyen addig a felső osztályok és a politikai elit – no meg a mindig mindent meghatározó tiszti kaszt – élhetett. Egyrészt elmondható, hogy 2010-re – vagyis egyharmad emberöltő alatt – Venezuela vált a legkevésbé egyenlőtlen társadalmává Dél-Amerikának, ám nem úgy, ahogy azt Chávezék remélték. Cserébe azért, hogy a rendszer kicsit javított az alsóbb osztályok helyzetén, nagyon sokat rontott a felső, tulajdonosi osztályokén, s ezzel megfosztotta a vállalkozásokat és befektetéseket a nélkülözhetetlen dinamikától.
Chávez ügyes húzással lecserélte a hadsereg elitjét
Ráadásul néhány, Venezuela számára kulcságazatban működő nagy vállalkozást államosítottak, bár az olajvállalatok már 1976 óta állami kézbe kerültek, de leromlásuk – a kelet-európai szocializmusok történetéből jól ismert folyamatnak megfelelően – Chávez elnöksége alatt vált drámaivá. A PDVSA nevű nagy olajtröszt teljesen képtelenné vált nemhogy a modernizációra, de a műszaki szinten tartásra is.
A hadsereget, mely oly gyakran avatkozott be a politikai krízisek feloldásába Chávez egyrészt azzal pacifikálta, hogy a kulcspozíciókat az alsóbb néprétegekből kiemelt és taníttatott tisztekkel töltötte be, s vigyázott arra, hogy a romló gazdasági körülmények dacára, a katonák életnívója ne süllyedjen túl mélyre. Vagyis nem csak azt érte el, hogy az alsóbb néprétegek életnívója a rendszer felívelő első felében, vagyis 1999-2010 között kicsit javuljon, hanem sikerrel kicserélte annak az elitnek – a hadseregnek – a tiszti állományát, mely addig következetesen a felső, elsősorban jobboldali rétegek érdekeit védte.
A „sikerek” mögött az oktatási reform állt
Miként érhette ezt el? Azzal, hogy meghirdette az oktatás reformját, ami nem állt egyébből, mint egy sajátos állami iskolarendszer létrehozásából, gyerekek és felnőttek számára egyaránt. Az iskoláskorúak számára alapított tanhálózat (Escuelas Bolivarianas) egésznapos oktatást jelentett; nem csak hagyományos formában, hanem a társadalmi viselkedésformákra kiterjedően. Természetesen ingyenes volt és a diákok teljes élelmezését is magára vállalta a hálózat, amely elsősorban a szegénynegyedek környékén működött. A felnőttek számára hasonló hálózatot alapítottak (Misiones Educativas), melyeknek elsőrendű célja volt az analfabetizmus felszámolása, de szakmai oktatás is zajlott az intézményekben.
A folytatásban: Lefelé igazodj!
