Banánköztársaság
Kis pénz, nagy pénz – Dögrováson az önkormányzatok
Van neki? Akkor elvesszük tőle. Nincs neki? Akkor adunk neki. Vagy ha mégsem, akkor legalább megígérjük, hogy majd adunk. Nagyjából így írható le a kormány önkormányzatokkal kapcsolatos politikájának lényege. Magyarországon kb. 3200 város és község van, közülük 855-nek van annyi saját bevétele, hogy a kormány döntése alapján ún. szolidaritási befizetéssel támogathassa a többi, rászoruló települést.
Az elv elvileg rendben van
Ezzel az elvvel – elvben – nincs is baj, utóvégre a szerencsésebb településektől elvárható, hogy (valamilyen értelmes módon) támogassák a szegényebbeket. A szolidaritási adó honi rendszerében azonban az a bökkenő, hogy kiszámítására, terjedelmére vonatkozóan nincs normatív szabályozás. És nincs normatív szabályozás a pénz újraosztására sem, az bekerül a nagykalapba, s amikor valamely avatott döntéshozónak eszébe jut, hogy adni is kellene, akkor vagy pályázat alapján vagy csak úgy pofára osztanak sógornak-komának-elvbarátnak, néha a szegényeknek valamicskét, ha a településen ügyes a polgármester, és tudja, kinek, mennyit kell visszaadni.
Ha Nagy Mártonnak eszébe jut
Mármost amikor Nagy Mártonnak, vagy valamelyik famulusának eszébe jut, hogy (törvény szerint) itt az ideje újra megsarcolni a településeket, feltehetően némi (nem nyilvános) számolgatás után a közlönyben megjelenik a kirótt adó: Budapest például kapott (kapna) a nyakába 89 milliárdos terhet, (+ a kerületek milliárdjai), de amint a Népszava ismertette, több nagyváros is szép summákat fizethet(ne).
A főváros idei, elfogadott költségvetése 438 milliárdos bevétellel, és 443 milliárd forintos kiadással számol. Ehhez képest a kivetett szolidaritási adó aránya a kiadások között körülbelül húsz százalék.
Az elfogadott büdzsében már szerepel a szolidaritási adó, amit az önkormányzat (kénytelen-kelletlen) hajlandó lenne megfizetni, de nem hajlandó az államot plusz kb. 40 milliárd befizetési többlettel támogatni, mert az Alkotmánybíróság értelmezése, illetve az Alaptörvény szerint a kormány a teleülésektől nem követelhet több befizetést, mint amennyivel a közösségeket a központi költségvetésből támogatja. Vagyis van itt egy kis jogi patthelyzet, amit a kormány, Sára Botond, a területi kisbíró főispán, és persze a főváros önkormányzata jónéhány milliárd erejéig teljességgel eltérően értelmez. Dönt majd a bíróság, ha dönt, illetve ha dönthet, mert ebben – szerintem – lesz még néhány kacskaringó – kincstári inkasszóval, förtelmes személyeskedéssel és gáncsoskodással fűszerezve.
Felfoghatatlan összegek, értelmetlen szívatás
De a dolog valódi természetének kifürkészéséhez hadd emlékeztessek rá: Magyarország teljes, idei költségvetésének bevételi előirányzata mintegy 40 ezer milliárd forint. A GDP teljes nominális összege 88 ezer milliárd forint. Ezek az összegek egyszerű pór dolgozó és nyugdíjas számára fölfoghatatlanul nagyok. Ám annyi mindenképpen látható, hogy a vitatott (önmagában elég tekintélyes) adó a főváros (és más települések) büdzséjében komoly súllyal esik latba, míg az államháztartás egészében alig érzékelhető. A tét kinek kis pénz, kinek nagy pénz. A tervezett, 4,5 százalékos államháztartási hiányba a főváros kifosztásának elmaradása még bőven beleférne, sőt talán az is, hogy a kormány kifizesse a Lánchíd felújítására évekkel korábban megígért 6 milliárd forintot, amellyel a ma napig adós maradt.
Valójában ez az egész Rákosdubajjal, Fudannal, pályaudvarokkal, a BKV támogatás, a hídpénz elsinkófálásával nem más, mint az ellenzéki többségű budapesti nép értelmetlen szívatása. Nem ránk szavaztok? Fulladjatok meg!
Nem fizetünk! Nem és nem!
Mert a kormány, ha nincs hozzá kedve, nem fizet. Adósa a tanároknak, rendőröknek, szociális dolgozóknak, köztisztviselőknek, kórházi személyzetnek és a beszállítóknak, mindenféle nagy csinnadrattával meghirdetett, de félbe’ hagyott programok nyerteseinek és pályázóinak, adósa az Európai Uniónak, mert nem fizeti meg az uniós bíróság által kirótt büntetést. A kevésbé szerencsés, pláne ellenzéki vezetésű önkormányzatok pedig lassan ebek harmincadjára jutnak, és dögrováson vannak, mert kötelezettségeik nagy része megmaradt, de a teljesítés forrásait elveszik tőlük. Szóval a kormány nagyon szereti rátenni a mancsát minden elérhető pénzre, de kiadásait, támogatásait jobbára a kényeztetett kedvelteknek tartogatja, mások majd csak közvetlenül a választások előtt kaphatnak pénzt vagy ígéretet a nincsből szavazatokért cserébe – már persze csak akkor ha valóban fantasztikus évünk lesz. Addig is szó szót követ, árad szét a bűz a közéletben, s ha bárki emlékeztet arra, hogy a tények makacs dolgok, annál rosszabb lesz – a tényeknek.
