Banánköztársaság
Gábor György: a korrupció és a migráció között egyetlen a hasonlóság: mindkettő cióval végződik
Most megint nem értek valamit: a bérsajtó jóvoltából egészen tegnapig úgyszólván kizárólagosan a melegekről lehetett olvasni: analitikus és kontinentális megközelítésben, a férfi = férfi, a nő = nő, a férfi ≠ nő, a nő ≠ férfi, s ennek fúga-szerű építményét (fugere = kergetni), előre és hátra, oda és vissza, permutációs fúga, duplafúga, triplafúga, tükörfúga, rákfúga, ráktükör-fúga, jegyzetapparátussal és jegyzetapparátus nélkül.
Mára azonban, akár egy karmesterpálca intésére befejeződött a felettébb izgalmas és intellektuális témafolyam,
s a nem nő nők és a nem férfi férfiak, vagyis a melegek helyére visszaköltöztek jól kiérdemelt helyükre a migránsok. Mert a migráns = migráns, vagyis a Nap körbejárt, hogy mára ismét felragyogjon, s hogy újra megkezdhesse megszokott pályáját.
Tartsuk jól figyelmünk homlokterében azt a vaskos történelmi tapasztalatot, amely arra int, hogy a diktátorok úgy veszítenek, hogy közben győzelmi jelentéseket adnak ki, s triumfálásuktól hangos a hozzájuk hű cselédsajtó.
Csak jut eszembe alapon:
Sztálin úgy vetett véget az amúgy is vesztes és stratégiailag részben elhibázott, részben felesleges berlini blokádnak, mintha azt engedményeivel megnyerte volna, miközben látványos vereség volt számára az egész. Vagy Hruscsov például úgy vonta ki Kubából a rakétákat, hogy azokat jó előre átkeresztelte támadó rakétákról védelmi rakétákká, mintha azt a hülye USA rosszul tudná, s ennek megfelelően nem a támadó rakétákat vonta ki, egy frászt, hanem a védelmi rakétákat, vagyis nyert. Vagyis vesztett, tudniillik az történt, amit az USA feltételül szabott, de hát a Pravda, meg a Komszomolszkaja Pravda, meg a sikerre kiéhezett szovjet munkásosztály és parasztság… Szaddam Huszein úgy engedte be a nemzetközi megfigyelőket, mintha be sem engedte volna.
Vagy itt van nekünk a miénk, Orbán. 2010-es hatalomra kerülése után rögtön megpróbálta megemelni a deficitplafont 3%-ról 6%-ra, amivel Barroso és Merkel elhajtotta, ám erre Orbán válaszként kirúgta az IMF-et, amire már amúgy sem volt semmi szükség.
A diktátorok úgy nyerik a csatát, hogy közben a csata elmarad:
állnak kivont karddal a harcmezőn, seregek nincsenek, legfeljebb egy-egy tehénpásztor téved arra, ezerszer gondolt csodaszépet, gondolt halálra, borra, nőre, és kérdezi, mi a búbánatot álldogál ez itten azzal a lopott múzeumi szablyával, aztán megy tovább, mert dolga van Riskával. Nemsokára odatéved egy másik alak, piszkos, gatyás, bamba, káromkodik és fütyürészik, ő a cselédsajtós, aki viszont azonnal vezércikket kanyarít a látottakból: vérfürdő, hullahegyek, vergődő testek és csonthalmok, halálhörgés és siralom, ám a lovak patájától felkavart homok ködfellegén egyszeriben feltűnik a győztes, úszik a diadalban, megmentő és életadó, jótevő és gondoskodó, rettegett hős és vajszívű érzület (a köbön).
Most tehát Orbán újfent győztes csatára készül
Meglehet, a férfi = férfi, a nő = nő jogelméleti eszmefuttatást, ami, ha jól tudom, még csak tervezet, nincs elfogadva, csendben, valamilyen trükkel előbb megszoptatja, aztán betakarja és elaltatja, meggyőzve a nyugati világot arról, hogy itt jogállamiság van, de abszolút jogállamiság (nyugati barátaink amúgy hasonló melegségi okokból és teljes joggal buktak ki nemrég a lengyelekre), úgyhogy
ezt a disznóságot valamilyen trükkös módon és szép csendben álomba ringatja a Nagy Vezér, miközben idehaza győztesként fogja magát ünnepeltetni, hiszen egyetlen migráns sem költözött az országba, s ezt most megint a mi Viktor apánk elszánt és harcos szellemének köszönhetjük, miközben a nyugati világ nagy ívben tesz erre a repetitív módon migránsozó orbáni szélmalomharcra.
Minden szép, minden jó, felragyoghat az európai arcél és dagadhat a büszkeségtől a magyar kebel, megoldódott minden,
hiszen a belga söröző tulajnak, a francia vendéglősnek, az olasz panziósnak, a spanyol taxisnak, a görög strandi nyugágy-kölcsönzőnek, vagy a magyar kisvállalkozónak valóban kell a pénz, a segély, a támogatás, a hitel, hogy életben maradjon.
Ez tehát nem vicc
A rossz vicc csak az lenne, ha az Európai Unió három és további sok-sok bölcse elfeledkezne nagy örömében arról, hogy a magyar szemfényvesztő fiók-Cipolla a jogállamiság részét képező korrupcióellenesség fogalmát áttolta a migráció fogalmába, holott a korrupció és a migráció között egyetlen a hasonlóság: mindkettő cióval végződik.
Vagyis most, legalább egy kis időre a melegek cseréljenek helyet a migránsokkal, a korrupciót pedig nyelje le a melegekért és az újabb migrációs győzedelemért cserébe az Európai Unió (le fogja nyelni, elvégre a görög strandos, a belga sörözős, a francia vendéglős és az olasz panziós mögött van egy sokkal gránitszilárdságúbb érv, maga a német autóipar, an sich), a magyar meg ismét átviheti a vállain a diadalkapu fenséges íve alatt a hon örök migránsbajnokát.
Így aztán mindenki jól járt,
a belga sörözős, a francia vendéglős, az olasz panziós és a magyar lelkületes, meg persze a megszokott csapat Mészáros Lőrinctől Tiborcz Istvánig, Ráheltől Garancsiig, s legfeljebb a magyar sörözős szépen kiballag a belgához csaposnak, a magyar éttermes a franciához mosogatónak, s a magyar panziós az olaszhoz éjszakai portásnak.
A világ ismét kigömbölyödött, itt a vége, fuss el véle. Mármint a pénzzel (lével, korpával, zsetonnal).
Szerző
