Blogbazár

Vásárhelyi Mária: vírusnapló a negyvenedik napon – 2020 április 26.

2020.04.26 08:55

Megosztás

Mint a hideg kőre eső kés hangja, olyan keményen és üresen koppan minden nap egy-egy újabb halálhír. Mintha úgy lenne rendelve, hogy naponta menjen el valaki, aki fontos volt nekem, a szüleim generációja utolsó még élő tagjai közül, vagy a mi generációnkból. Némelyeket közelebbről ismertem, másokat felszínesebben, de mindannyian egy elmúlóban lévő világ számomra fontos képviselői voltak.

Létay Verát, a film nagyasszonyát évtizedek óta nem láttam,

de korábban, Kardos G. György élettársaként gyakran találkoztunk. Emlékszem a közös ebédekre a szüleimmel, Makk Karcsival és velük, a Pénzügyőr pálya melletti étteremben. Vera maga volt az elegancia, a visszafogottság, alig szólalt meg a nagydumás pasik mellett, de ha mondott valamit, annak súlya volt. Akkor elhallgattak a férfiak. Éppen túl a kamaszkoron mindig csodálkoztam, hogy két ennyire különböző ember, mint Kardos G. és Létay, hogyan bírják ki egymással. Akkor még azt gondoltam, hogy az élet úgy működik, hogy az ember saját magához hasonló társat keres. A mai fiatalok talán már azt sem tudják, hogy ki volt Kardos G., és ha azt mondom, hogy Avraham Bogatir akkor értetlenül néznek rám. Fogalmuk sincs, hogy a XX. század második felének egyik legnagyobb regényéről beszélek.

Győrffy Miklós rádiós újságíró okos volt, művelt, talpig becsületes,

mindent tudott a rádiós szakmáról, és ha nem volt mikrofon a kezében, akkor hangosan és káromkodva beszélt. Amikor először találkoztam vele, elcsodálkoztam, hogy ez ugyanaz az ember, aki a mikrofon előtt választékos, visszafogott és elegáns. Utoljára néhány évvel ezelőtt találkoztam vele az M7-es autópálya egyik benzinkútjánál. Sötét volt, és alig ismertem meg. Le-fel járkált, az elmaradhatatlan cigarettával a kezében, egykedvűnek, fáradtnak és szegénynek látszott. Összeszorult a szívem, hogy a hazai rádiózás egyik legnagyobb alakját így látom viszont. Váltottunk néhány szót, már nem káromkodott, aztán elköszöntünk. A Magyar Rádió aranykorának szimbolikus alakja volt. És annak is, hogy hogyan lehet a földdel egyenlővé tenni és sóval behinteni egy szakmailag és emberileg is kiemelkedően jó intézményt. És hogyan lehet egy szakma teljes elitjét, politikai okok miatt, tönkretenni. És egymás után mennek el az 1968-as új gazdasági mechanizmus utolsó nagy mohikánjai is.

Februárban Tímár Mátyás távozott

Egy utcában, csaknem egymással szemben laktunk. Nem mondhatom, hogy baráti viszony volt közte és a szüleim között. De amikor Apu kiszabadult a börtönből, akkor az is nagy dolognak számított, ha egy-egy, a kádárkori nomenklatúrához tartozó vezető őt meglátva nem ment át az utca másik oldalára, vagy nem fordította el a fejét, és a gyerekeit nem tiltotta el tőlünk. Tímár Mátyás ezek közé tartozott. És a Magyar Nemzeti Bank elnökeként elévülhetetlen érdemei voltak abban, hogy 1968-tól Magyarországon puhulni kezdett a diktatúra szorítása, a gazdasági reform új lendületet adott a gazdasági fejlődésnek. Mi lettünk a mintaország, a „béketábor legvidámabb barakkja”. A sors furcsa fintora, hogy az utca ahol felnőttem, és amiről azt gondoltam, hogy a világ közepe, évről-évre idegenebbé válik. A rövid utca végén, a Pasa parkban az Orbán rendszer nomenklatúrájának tagjai élik fényűző életüket.

Pulai Miklóssal csak néhányszor találkoztam,

intellektusa, lenyűgöző előadókészsége, nyílt szókimondása és humora minden alkalommal magával ragadott. Ő is a 68-as gazdasági reform egyik atyja és motorja volt. És ehhez a generációhoz tartozott az ugyancsak a napokban távozott Erdélyi Gábor is, akivel gyakran összefutottam vásárláskor, mindig kedves, érdeklődő és vicces volt.

Nem szeretem a nagy generáció-kis generáció megkülönböztetést, mert azt hiszem minden korosztály tagjai úgy gondolják, hogy ők voltak a nagy generáció, hiszen mindenki számára az aktív, fiatal évei a legfontosabbak. És a legtöbben azt hiszik, hogy soha olyan nagy dolgok nem történtek, mint azokban az években, amikor ők fiatalok voltak.

Mégis azt gondolom, hogy azok az emberek, akiket itt most felsoroltam, és akik a múlt héten távoztak, sokat tettek azért, hogy Magyarország élhetőbb ország legyen, mint a hasonló sorsra kárhoztatott többi ország. Szerették ezt az országot, fontos volt számukra, hogy mire jutunk mi mindannyian, és most úgy mennek el, hogy még elbúcsúzni sem tudunk tőlük.

Akikről eddig meséltem nem, vagy legalábbis nem közvetlenül a járvány áldozatai lettek

Tegnap azonban beszéltem egy kollégámmal és a feleségével, akiről tudtam, hogy idős édesanyja egy egyházi fenntartású idősotthonban él. Kérdeztem, hogy mi van vele, és néhány másodperces hallgatás után elmondta, hogy március végén meghalt a mamája. Kiderült, hogy március elején nagyon rossz állapotba került és kórházba kellett szállítani, ahol egy hétig az intenzív osztályon kezelték. Nem hitegették őket az orvosok, de mindent megtettek annak érdekében, hogy kikerülhessen az intenzívről, és sikerült is. Két hét után visszavihették a kórházból, ám néhány nap után ismét súlyos állapotba került.

Megállapították, hogy a kórházban megfertőződött a Covid vírussal,

ahol azonban elbocsátásakor nem tesztelték. Ismét azonnali kórházi ellátásra van szüksége. Ettől a pillanattól kezdve egy szavakkal nehezen elmondható rémdráma vette kezdetét. A lázas, félig eszméletlen idős nőt kórházról-kórházra vitték a mentők, míg végül a Lászlóban kötött ki. Ám ennek kiderítése is napokba tellett a családnak, és ettől kezdve soha többé nem tudtak kapcsolatba lépni az édesanyával, vagy legalább az őt ellátó orvosok, ápolók közül valakivel. Egész nap a telefon mellett ültek, és a kórházat próbálták hívni, de húsz hívásból egy volt, amikor legalább felvették a telefont. Ezután minden alkalommal hosszasan várakoztak arra, hogy kapcsolják az osztályt, ahol, ha valaki véletlenül felvette a telefont kétségbeesve vagy ingerülten közölte, hogy nem tud információt adni a betegről, mert nincs rá ideje, hogy utána nézzen. A lánya könyörgött, hogy csak annyit mondjanak meg az édesanyjának, hogy érdeklődnek utána, aggódnak érte, de ezt sem sikerült elérnie. Végül hogy meghalt, azt is csak két nap múlva tudták meg.

Az elmúlt hetekben mindig arra gondoltam, hogy akkor fogom igazán felfogni, hogy mi történik, amikor a környezetemben valaki a járvány áldozata lesz.