Városi kurír
A napi fontos.

“Nem akarom elhinni, hogy a vesztünkbe rohanunk….” – pedig nagyon úgy néz ki!

0 71

Normális az, ha bárki meghallja, hogy egy 14 éves gyereket felbőszült embernek látszó alakok megtámadnak, akkor a  gyereket kezdi ki, mi ez ha nem verbális abúzus? Hát nem, még nálunk sem, ahol lassan semmi nem normális….

[mnky_ads id=”10551″]

A vesztünkbe rohanunk

Vasárnap történt amiről a Városi Kurír is beszámolt, hogy egy 14 éves lányt hogyan inzultált pár férfivá érett mélymagyar hazánkfia. Ez magában felháborító, de az, ahogy a közösségi oldalra érkezett kommentekből sütött a rosszindulat, a sértett-hibáztatás, rólunk, a korról, amiben Magyarországon élünk árult el borzalmakat.

[mnky_ads id=”10552″]

Olvassák és….

“Nem akarom elhinni, hogy a vesztünkbe rohanunk.

Másfél napja raktam ki a posztot, amiben elmondtam, hogyan inzultálta három fiatalember a tizennégy és fél éves unokahúgomat, amiért szivárványos zászló volt nála az Andrássy úton, a Pride után.
Az emberek egy része (sajnos nagyobb része), a következőket bírta mondani.

Az áldozathibáztatók:

  • minek ment oda, miért fogadta el a zászlót, az anyja hogy vihette oda, én bizony soha nem mennék ilyen helyre, mert aki korpa közé keveredik…aztán a tökéletesek: én a gyerekemet nem vinném…stb,
  • én példát mutatok a gyerekemnek, én elfogadom a melegeket, de minek mutogatják magukat, nekem vannak meleg barátaim, de…, végül az agresszívek: agyonverném azt az anyát, aki ilyen helyre viszi a gyerekét, agyonverném a három fiút, vagy karóba húznám, vagy kiirtanám a családjával együtt.

Kedvem sincs leírni milyen válogatott mocskok jöttek még. És ömlött, és ömlött. Percenként 25-30. A káromkodásokat és gyalázkodásokat nem győztem takarítani. Aztán jöttek álnéven azok, akiket kitiltottam. Megsértődve. Hogy én nem bírom a kritikát. Mintha a csípőből áldozathibáztatás és mocskolódás kritika lenne. Igen, lehet, hogy töröltem olyat is, aki nem káromkodott. De már nem tudtam különbséget tenni, akkora mennyiség érkezett. Aztán töröltem az egész posztot, mert esküszöm, nekem erre nincs időm.

Nincs időm népnevelőt játszani.

Nincs időm beszélgetni olyanokkal, akik a frusztráltságukat egy ilyen poszt alatt élik ki. Nincs időm. Nincs időm. Nincs időm.

Azon már nem is agyalok, hogy mivé lett ez a világ, hogy mitől ilyen végtelenül agresszív mindenki. Ezt tudjuk mindannyian. Én azon agyalok inkább, hogy hogyan lesz ennek vége. Hogy mi vezet majd a feszültség feloldásához. Hogy mi vezet majd a megnyugváshoz.

Vannak ötleteim, de mindannyiszor arra gondolok, hogy mi lehet ennek a vége, áthúzom gondolatban két piros vonallal. Hogy ne történjen meg. Hogy a feszültség egyszercsak múljon el magától. Hogy ne legyünk „ a történelem ismétli önmagát”.

Hogy ne legyünk hülyék.

Hogy ismerjük fel, mi zajlik itt. Hogy érezzük a felelősségét annak, amit teszünk. Hogy jöjjön meg az eszünk, amíg nem késő. De tudom, hogy hiába húzom azt a két piros vonalat. Vannak dolgok, amik elkerülhetetlenek. Köszönöm a figyelmet.

Nem akarom elhinni, hogy a vesztünkbe rohanunk.Másfél napja raktam ki a posztot, amiben elmondtam, hogyan inzultálta…

Közzétette: Péterfy-Novák Éva – 2018. július 8., vasárnap

Magyarország! Én nem így szeretlek….

Akár ez is tetszhet
Betöltés...

Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi. Elfogadom További információ