Banánköztársaság
Ki hitte volna, hogy egyszer ilyen rossz világ lesz? – Bepillanthattam a kórházak valóságába….
A szomorú véletlen úgy hozta, hogy bepillanthattam a kórházak valóságába. Nem betegként. Láthattam és megtapasztalhattam, hogy mekkora a kontraszt a propaganda és a valóság között. Nem ért váratlanul.
A szomorú véletlen úgy hozta, hogy bepillanthattam a kórházak valóságába. Nem betegként. Láthattam és megtapasztalhattam, hogy mekkora a kontraszt a propaganda és a valóság között. Nem ért váratlanul.
A teljes kiszolgáltatottsággal szembesültem
Az orvosok, ápolók, mentősök pont annyira kiszolgáltatottak, mint a betegek. Az agyam rögzítette a képeket. Anyámét reggel, délben, este, éjjel, ahogy ül a padon, és arra vár, hogy legyen, aki megvizsgálja. Fél, szorong, fáradt. Nem covidos. Legalábbis erről nem tudunk, de amiről tudunk, az sem jobb. Nyugtatom, és közben arra gondolok, hogy mi van azokkal, akik ugyanolyan idősek, mint az anyu, és ugyanúgy várnak valahol, csak senki nem fogja a kezüket. Azokra a családtagjaimra is gondolok, akik mellett nem lehettem, és akik már kilábaltak ugyan a betegségből, de még nem tudom, hogy mit hoz a holnap.
Körülöttünk jönnek-mennek a kórházi dolgozók. Teszik a dolgukat. Látszik, hogy kimerültek, de ha szólnak hozzánk, kedvesek
Szemben velünk a lift, mellette zsákokban talán lepedők. Időnként új beteget hoznak. Ha nem fertőzött, maradhat. Eszembe jut a francia kórház, ahova a 90-es években bevittek egy forgatás közepén. Persze, nem volt világjárvány, felesleges is lenne összehasonlítanom a helyzetet, ezért inkább az ottani falakon, folyosókon, székeken nosztalgiázom. Az a múlt, ez meg itt a magyar jelen. Máló és drámai. Úgy hiszem, a hazai egészségügyet a lélek tartja össze. Anyu látja hogy kalandozik a tekintetem. Szeretett dolgozni annak idején a kórházban.
Megcsóválja a fejét, és csak annyit mond: Ki hitte volna, hogy egyszer ilyen rossz világ lesz?
Aztán behív minket az orvosi szobába egy fiatal doktornő
Akkor már több mint 16 órája szeretnénk tudni, hogy mi a baj. Csak azt tudjuk meg, hogy mi lehet, és hogy tovább kell mennünk egy másik kórházba, mert anyám ellátatlanul nem maradhat. Éjfél elmúlt.
Anyám halkan megkérdezi, hogy az a műtét, amit a déli vizsgálatnál lepapíroztak, az innentől tárgytalan-e vagy sem.
A doktornő azt mondja, hogy az a műtét valószínűleg elmarad, mert más a probléma. Elköszönünk. Lebotorkálunk a sötét lépcsőn. Az épületből kilépve, a hideg és kísérteties utcán várjuk a taxit. Sehol senki. Egy üres várossal nézünk szemet. Nem tudjuk mi vár ránk. Megjön a taxis. Udvarias, készséges. Bemondjuk a címet, mire visszakérdez: Az oltópontra? Mondjuk, hogy nem. Hamar megérkezünk.
Már éjjel 1 óra múlt
A portás először csak anyámat engedné be, mert a szabály az szabály, de az igazolás láttán beenged, és elmagyarázza, hogy hogyan jutunk át az udvaron a másik épületbe. Az udvar nagy része kivilágítatlan, de szerencsénk van, mert ott álldogál egy kedves nő, aki megmutatja az irányt. Anyu nem győz csodálkozni, hogy mit keres ott ilyenkor. Haladunk tovább az éjszaka csöndjében, csak a lábunk alatt csikordul meg egy-egy kavics. Megérkezünk. Egy újabb portás. Aztán újra várunk, majd jön egy orvos. Higgadt hangja gyógyír. Az éjjeli ügyelete után reggel kezdi a műszakot. Kollégái többségét a covidosokhoz osztották be. Az osztálya is a covidosoké. Anyu elmegy pisilni, mert kell a vizsgálathoz. Aztán ultrahang. Nincs köntörfalazás. Nincs hova befektetni anyut. Kap egy erős gyógyszert, amit azonnal ki kell váltanunk egy ügyeletes gyógyszertárban, és reggel a háziorvostól beutalót kérni CT-re, tükrözésre. Ha rosszabbik az állapota, mentőt kell hívnunk. Ne legyen úgy.
Nagyon tisztességes orvos. Tárgyilagos. Azt hiszem, amit ebben a helyzetben megtehet, azt megteszi
Elbúcsúzunk, majd kifelé kicsit eltévedünk. Már nem áll ott senki. Később egy újabb taxiban ülünk. Szaladnak mellettünk a házak. Alszanak az emberek. Az ügyeletes gyógyszertárban megvesszük amit kell. Anyunál még van víz, gyorsan beveszi a gyógyszereket. Ha nyár lenne, már virradna, mire ágyba kerül. Nehéz napok vannak előttünk. Kemény a szívem.
Szerző
