Bruck András: kifizetődő üzletté vált a becstelenség

Közeleg az év vége, itt az ideje átgondolni a múlóban lévőt. A 2017-est összegezhetjük úgy, hogy Magyarországon a gyűlöletkeltés, a folyamatos ellenséggyártás és az ellenük folyó folyamatos harc jegyében telt.

A mindent átitató gyűlölet

Ez a rengeteg negatív energia kihatással volt az emberi kapcsolatainkra a családban éppúgy, mint a munkahelyeken, út közben a kettő között az utcán, rányomta bélyegét a szórakozásra szánt időnkre és kedvünkre is.

Bruck András író közösségi oldalán összegez:

Karácsonyi jutalom

A szörnyeteg, ami egyre nagyobbra nő körülöttünk és felettünk, nem csak tönkreteszi az életünket, a jobb életesélyeinket, de szörnyeteget is szült: bennünket.
Lassan, lépésről-lépésre szívja ki belőlünk mindazt az alapesszenciát, amely nélkül az ember nem több néhány végtagnál, és megadóan elfogad és elvisel lényegében bármit: a legarcátlanabb hazugságokat, igazságtalanságot, megaláztatást.

Mától ételt nem oszthatsz a szegényeknek, holnap valami mást írnak elő, akkor ellened. Ma felszólalsz egy tüntetésen, ahogy a pécsi író-szakács tette, másnap nincs munkád, csak öt kiskorú gyereked. Kirúgta a református gimnázium igazgatója, hogy ő biztosan megkapja a karácsonyi jutalmát.

Egyre több a szörnyeteg, egyre több az áldozat – kifizetődő üzletté vált a becstelenség.
Egyetlen nap nem telik el anélkül, hogy valahol, valakivel, valakikkel, egyre többekkel ne történne valami olyan, ami csak diktatúrákban történhet. Egyetlen nap nincs, hogy ne támadnának ránk, te mégis igyekszel úgy tenni, mintha semmiről nem tudnál…

Úgy beszélsz, írsz, mintha nem látnád a terjedő zsarnokságot.

Bár nem rendszerhívőként vagy számon tartva, bármikor kinyitod a szád, valamiképp őket véded: á, nem kell ezt eltúlozni. Rosszabb vagy, mint a Bayer, róla legalább tudni, kiféle, miféle. Bemész a tévébe, és azt hazudod, hogy nem olyan vészes, hisz, lám, te is ott vagy, nem börtönben.
Mivel nem érdekel az igazság, észre se veszed, és fokozatosan ugyanúgy elaljasodsz, mint ők.

Ha az üzletben száz forinttal többet üt be a pénztáros, reklamálsz. Ha silány árut sóznak rád, visszamész. Ha a gyerekedre rászáll a tanár, nem hagyod, ha nem kapod meg, ami jár, utánamész… akkor hát mégis számít az igazság?

Már egy óvodás elsírja magát, ha nem hisznek neki, már neki is van igazságérzete, egy hazudozó házastárs a váláshoz vezető biztos út. Az igazság tehát fojtogatóan fontos, az embernek szüksége van az igazságra – az igazság megtagadása egyenlő a megsemmisüléssel, hirdették a görögök.

Magyarország ebben az értelemben már megsemmisült.

Megtagadtuk az igazságot, valamennyien tonnányi hazugságot cipelünk. Visszük magunkkal mindenhova a rezsim ránk száradt trágyáját: esti sörözésre, munkahelyre, randevúra – hiába is színleljük, hogy rendben vagyunk, a magánéletünk zavartalanul üzemel.

Mondd, meddig? Amíg a csupán ötvennyolc éves anyádat be nem viszed a legjobban felszerelt budapesti kórházba, és aki már ott is marad örökre, mert fényes nappal, öt órán át nem volt orvos, aki ellássa.

Ez már itt egy magasabb fokozat: gyilkolni kész a gimnáziumi igazgató, gyilkol az állam, járványszerű a gyilkos közöny. Már mi is bűzlünk, nekünk is hullaszagunk van, és a testünkről, lelkünkről le nem vakart hazugságok a karácsonyfa alatt is ott fognak ülni, hallhatatlan hangjuk túl fogja harsogni a csomagolópapírok ájtatos zizegését.

Kár minden szóért, ez itt nem egyetlen ember műve, mindenki részt vesz benne.
Karácsony áldott, békés estéjén is.