Banánköztársaság
Ha már kenyere nincs az emberek millióinak, akkor legalább cirkusz -stadion- legyen?
Ma, kis hazánk a stadionok árnyékában él. Kedves vezetőnk hobbijának látványos eredményeként -még össze nem dőlnek- a súlyos százmilliárdokból épített futballarénák jelennek meg. Az egyiptomi fáraók -az örökkévalóságnak- piramisokat építettek, hazánk kedves vezetőjének az építményei többségét pár évtized múlva benövi a gaz, az ürgék és pockok kedvenc lakóhelye lészen. Persze lesz közölük, amelynek a romba dőlésére még talán ennyit sem kell várni.
Ma, kis hazánk a stadionok árnyékában él. Kedves vezetőnk hobbijának látványos eredményeként -még össze nem dőlnek- a súlyos százmilliárdokból épített futballarénák jelennek meg. Az egyiptomi fáraók -az örökkévalóságnak- piramisokat építettek, hazánk kedves vezetőjének az építményei többségét pár évtized múlva benövi a gaz, az ürgék és pockok kedvenc lakóhelye lészen. Persze lesz közölük, amelynek a romba dőlésére még talán ennyit sem kell várni.
Emlékszem, mikor Debrecenbe költöztem, és elkezdtem a helyi közéletbe egy keveset bekapcsolódni,
barátaim arra figyelmeztettek, hogy a cívis városban egy tabu téma van -persze később kiderült van itt még rengeteg- a stadion építése. Arra a városnak, mint egy falat kenyérre, úgy van szüksége. Fel is épült, -közel 15 milliárdért- szép is, modern is, minden igényt kielégítene.
„Csak ” egy baj van, hogy az aranylábúak a legutóbbi években -miközben a zsebük tele lett- még azt a keveset is elfelejtették a fociból, amit tudtak. Közben a nézők is elmaradtak, a több mint húszezres stadionban az átlagnézőszám jó ha eléri a háromezret.
Nincs egyedül persze ezzel a város, hiszen attól még, hogy a közpénzt zsákban tolják a nem is létező magyar fociba, nem lesznek világverő csapataink, aki botlábú volt, az is maradt. Az a focista, -jó egy kis túlzással- aki ma két egyeneset tud rúgni a labdába, azt már sztárnak kiáltják ki, a focirajongó főnök szervilis újságírói.
A nemzeti első osztályúnak mondott bajnokságban volt olyan forduló, hogy a meccsenkénti átlagnézőszám a kétezret sem érte el
A jegybevételből még zsíros kenyérre sem telne a kluboknak, ennek ellenére havi 5-8 milliós fizetésekről is hallani.
A városi legendák szerint az állami tulajdonú cégek „ajánlást” kaptak -elég magas helyről- arra, hogy melyik egyesületet illene támogatniuk.
A társasági adó felajánlásból és a szerencsejáték nyereségéből a fociba zsákszámra öntik a közpénzt, így a „szponzori „bevételekkel együtt, soha ennyi pénzzel a klubok többsége hazánkban még nem gazdálkodott. Azok az ezrek, akik a futball környékén bábáskodnak, mesés jövedelmeket vihetnek haza annak ellenére, hogy a foci a béka segge alatt van. /Talán, még túl enyhén is fogalmaztam./
Kis foci – nagy lóvé
A Fidesz politikacsináló agytrösztje valószínűleg az ősi római mondás első felét szerette volna érvényesíteni. Ha már kenyere nincs az emberek millióinak, akkor legalább cirkusz legyen. Nos, ma elmondhatjuk, hogy sem cirkusz, sem kenyér nincs ! Ennek ellenére a stadionépítési őrület az tovább folytatódik.
Pár ezer fős településeken épülnek az új pályák, annyi férőhellyel, hogy vígan elférne benne, a kisvároska apraja, nagyja.
Ma már az NB III-as csapatok számára is készülnek az új és modern pályák. Úgy látszik, senkinek sincs annyi esze, hogy megnézze, a csapatok átlag-nézőszámát és az igényeket ahhoz igazítanák. Nagyon kevés másod-, harmadosztályú csapat mondhatja el magáról, hogy mérkőzéseire évi átlagban ezer nézőnél többen kíváncsiak.
Ez senkit sem érdekel. Nagyobb férőhelyű stadion, magasabb ár, abból pedig valószínűleg többet lehet magánosítani, magyarul ellopni.
Ha csak a 20 százalékos visszaosztási százalék él, -sokak szerint igen naiv vagyok, amikor az elsíbolt pénz nagyságát ennyire becsülöm- akkor is milliárdok kerülnek a hűbéri láncban újraelosztásra.
A települések polgármesterei között valóságos verseny folyik
azért, hogy még az önkormányzati ciklus végéig melyik település gazdagszik sportpályával.
Az a pletyka járja, hogy annak a nagyobb települési fideszes polgármesternek, aki ennyit sem tud elintézni, gyengék lehetnek a kapcsolatai a pártközponttal, vagy a megyei erős ember -értsd. fideszes helytartó -más irányba, több suskát hozó beruházások felé kötelezte el magát.
Szeretem a focit, a jó focit
A 80′-as években a fiammal minden kettős rangadón ott voltunk a Népstadionban, ahol 50-60 ezer szurkolóval együtt izgultunk a kedvenceinkért. Sok-sok gólra még ma is emlékszem, talán ha megerőltetném magam, az eredményeket is -kis hiba százalékkal- el tudnám mondani. A nemzetinek mondott focihülyítésből kimaradtam, jó évtizede már NB I-esnek csúfolt bajnoki meccsen nem voltam, nem is kívánkoztam. Legutoljára szülőfalum -akkor még megyei harmadosztályú- csapatának a feljutást eldöntő derbijén jártam. A mintegy 2600 lakosú falu lakói közül, több mint ötszázan szurkoltak a győzelemért. Abban a fantasztikus hangulatban nem is lehetett rosszul játszani. A lelkesedés, a sport szeretete vitte előre a lábakat, pumpálta a levegőt a tüdőbe. Nem volt elveszett labda, csúszva-mászva minden hova odaértek a hazai legények.
Egyikőjük sem a fociból él, talán nincs is annyi a lábukban. De ott, abban a 90 percben oroszlánként küzdöttek, nem ismertek lehetetlent. A győztes meccs végén a falu hősökként ünnepelte fiait. A győzelmi prémium egy birkavacsora és pár rekesz sör volt.
A mérkőzés végén ígéretet tettem, hogy a legközelebbi bajnokságot eldöntő mérkőzésükön ott leszek. Remélem, lesz miért a szavamon fogniuk.
