1967-ben, amikor érettségiztem, a mi német tagozatos osztályunkban a soroksári sváb gyerekek jóvoltából tudtuk, hogy Nyugat Németországban, ha valamilyen okirattal bizonyítani tudjuk német származásunkat, pár hét alatt megkapjuk az állampolgárságot.
Az én keresztlevelem még Rokobauer Henriknek lett kiállítva. Viszont magyar az anyanyelvem, amikor az Újpest a BEK elődöntőben a Bayern-nel játszott, nem a németeknek drukkoltam. Szóval maradtam.
Nem német, hanem magyar újságíró lettem, és amikor 1999-a Fidesz- kormány miniszterétől átvehettem a Táncsics Mihály díjat, nem hittem volna, hogy a térség élenjáró országa alig 19 év alatt sereghajtó lesz, minden tekintetben.
A 22 éves-nemsokára diplomás óvodai pedagógus –Luca Mészáros– hiába énekelné a piciknek a Tavaszi szél vizet áraszt-ot, a kezdőfizetése épp csak az albérletre elég, kávéfőzőre már nem futja. Kénytelen menni, pedig nincs kedve németül dalolni. Megy, mert a jövőjén gondolkodik.. Az internetre bízta fájdalmas üzenetét, és ott szembesült azzal, mekkora gyűlölet feszíti kormánypárti polgártársait.
Olvasom a Magyar Idők főszerkesztőjének kioktató sorait, amelyekben egyetlen állítását sem cáfolja, nézem Szijjártó Pétert, aki az ENSZ-et a Figyelőhöz irányítja a Soros -ügynökök listája kapcsán, és nekem is mehetnékem van.