Kerítésen innen
Holoda Attila: a munkavállalókat elsősorban embernek kell tekinteni, nem kizsigerelhető gépnek
Holoda Attila 2013-ban azzal lett ismert, hogy alig negyedéves tevékenység után lemondott az energiaügyi helyettes-államtitkári posztjáról. Előtte 23 évig dolgozott a Molnál a hazai kőolaj-, és földgázbányászat vezetőjekét, és a Magyar Bányászati Szövetség elnöki pozícióját is betöltötte. Az Orbán-kormány helyettes államtitkáraként olyan “lobbiszínezetű” megbízásokat kapott, és olyan szabályok megalkotásában kellett volna részt vennie, melyek mögött egy bizonyos érdekcsoportot sejtett, ehhez pedig indoklása szerint nem tudta az arcát adni. 2019-ben Hajdúszoboszlón az önkormányzati választáson teljes ellenzéki támogatással indult, mégsem sikerült megvernie a Fideszt. Holoda Attilával a MUON készített interjút.
A turizmus sokkoló méretű visszaesése
Hajdúszoboszló jelentős bevételi forrása a turizmus, amit nemcsak Orbán kampózott le, de itt a saját szemünkkel is látjuk, hogy nyáron szinte majdnem üresek az utcák.
Holoda Attila: bizony a vírus miatti korlátozások leginkább a turizmus világméretű visszaesésében volt sokkoló mértékű. Egy ilyen város esetében, mint Hajdúszoboszló, de mondhatnám Zalakarost, Hévízt, vagy éppen Gyulát is, ahol ez jelenti magát a napi működést, azonnali hatásként jelentkezett a turisták elmaradása. Persze tudom, korábban is sokszor elmondták ellenfeleink, hogy az egylábon állásnak ez a hátulütője.
Na, de azért ilyen hatással bíró világméretű járványra senki nem számított, nem is számíthatott.
Tele van a világ olyan városokkal, amelyek kizárólag a turizmusból élnek, a XX. században is domináns szolgáltatóiparrá fejlődött a turizmus, s ez ebben az évezredben tovább erősödött, hiszen az egyre olcsóbbá váló repülés lehetősége, mindennapi közelségbe hozta a korábban elérhetetlen üdülőhelyi desztinációkat is.
Való igaz, nincs egyszerű helyzetben a mostani városvezetése Hajdúszoboszlónak,
mert komoly érvágás jelent nem csak a vendégforgalomból élő helyi lakosoknak, de magának a város költségvetési bevételeinek is az idén, az üdülővendégek elmaradása. Most megmutatkozhat az a választási kampány során városszerte hangoztatott érvelés, miszerint minden körülmények között, akár tisztességünk, becsületünk és önállóságunk feladásával is érdemes a mostani fideszes kormánnyal jóban lenni, hiszen akkor majd többletforrásokhoz juthatunk.
Na, de ahogy lenni szokott, más dolog a kampány és más a mindennapi élet
Ugyanis ennek most éppen az ellenkezőjét látjuk, hiszen a kormány gyakorlatilag feladta a Fidesz indulásakor annyira kiemelt célként harsogott önkormányzatiság mindenek felettiségét hirdető elvét, azaz azt, hogy a helyi közösségek a legfontosabb építőelemei egy stabil, összetartó demokratikus országnak és a gazdaságnak egyaránt. Most azt tapasztaljuk, nemhogy a helyi közösségeket, az önkormányzatokat segítené, de 2010-től kezdődően folyamatosan csonkította a hatáskörüket és a helyi közösség irányításában elvárható önrendelkezési jogaikat, s most ezt megtetézve – a járványban talán joggal elvárható szolidaritás köntösébe bújva – nagyon komoly bevételeket vont el az önkormányzatok büdzséjéből, miközben a kormány számolatlanul szórta szét saját klientúrája és a neki kedves közösségek, célok számára a többszáz milliárdnyi közpénzt.
„…nem vagyok olyan ember, aki könnyen feladja, ha falakba ütközik…”
Kijelenthetjük, azzal, hogy nem választották meg ide polgármesternek még jót is tettek Önnel?
Biztosan nem lenne egyszerű dolgom most hajdúszoboszlói polgármesterként, s ahogy a korábbi évek helyi lejárató kampányainak hangvételére és kifordított logikájára emlékszem, most minden bizonnyal mindennek én lennék személyesen az oka, talán még a turisták elmaradásának is, de akik ismernek tudják, nem vagyok olyan ember, aki könnyen feladja, ha falakba ütközik. Elég sok válsággal megküzdöttem már az üzleti életben, valószínű, hogy erre is lennének megoldási javaslataim, de hogy nem lenne könnyű kihívás, az biztos. Ám ez mind elmélet, ugyanis a szoboszlói emberek nem kértek belőlem 2019. október 13-án, amit én realista lévén tudomásul vettem, így valójában csak sok sikert kívánhatok ebben a nehéz helyzetben a mostani városvezetésnek és eredményes éveket szeretett városomnak, Hajdúszoboszlónak.
„…az ideiglenesen bevezetett különadók állandóvá válnak…”
Indokoltnak tartja az önkormányzatok különadóit ebben a helyzetben? Van más útja egy ekkora városnak a kizsebelés után, mint az állam felé a markát tartania?
Általában ellenzem a különadók rendszerét, különösen azért, mert ahogy lenni szokott, az ideiglenesen bevezetett különadók állandóvá válnak, a pénzügyminisztérium beépíti a költségvetésbe és mivel nálunk alapvetően évtizedek óta bázisalapú tervezés folyik, így a külön adók megígért fokozatos kivezetéséről valahogy mindig el szoktak felejtkezni…
Az önkormányzatok megsarcolása, az önkormányzatiság intézményi és anyagi teljes tönkretétele az egyik legtisztességtelenebb dolog, ami ennek a mostani Orbán-kormánynak a számlájára írható. Bár tudom, van verseny a tisztességtelen és becstelen kormány intézkedések közt ezért az egyáltalán nem hízelgő címért rendesen. Ám mégis a legarcátlanabb az egészben a körítés, a mellé fűzött magyarázat és propaganda, ahogy ezt eladják az emberek felé. Szolidaritás! – hangoztatták, amelyből mindenkinek ki kell venni részét.
Na persze! Láttuk, hogyan is értelmezték mindezt
Miközben közel 200 ezer ember veszítette el a munkáját a válság miatt, miközben az cégek részmunkaidős foglalkozást vezettek be, s ezzel korábbi jövedelmük töredékét fizetik ki a munkavállalóknak, ám az esztelen költekezés, a sportlétesítmények soha meg nem térülő beruházásai, a kormány klientúrájához tartozó oligarchák további vissza nem térítendő támogatása, a Belgrád-Budapest vasútvonal miatti külföldi eladósodás, a
közbeszerzések jól ismert irányított kiosztása zavartalanul folyt tovább,
még azzal is megtetézték, hogy a parlamenti képviselők és az miniszterek, államtitkárok bérét tovább emelték, nem is kicsit. Mindezt a járvány elleni küzdelem jegyében.
Az önkormányzatok megsarcolása éppen azokat érintette leginkább, azaz a helyi közösségeket, akik a legtöbbet tettek és tudnak tenni a járvány következményeinek felszámolásáért és a szükséges egészségügyi intézkedések megtételéért. A központi beszedő és kiosztó rendszerek működésének anomáliáinak erősen torzító és kiszolgáltatottságot növelő természetét jól ismerjük a szocializmus időszakából.
Aki „jól viselkedik” majd kap pénzt, aki nem, azt meg tönkre tesszük,
hogy az emberek azt higgyék róluk, alkalmatlanok. Pedig csak eszköztelenek és kifosztottak. Látjuk, mit művel most a magyar kormány a nemzet fővárosával, éppen megleckézteti, megpróbálja térdre kényszeríteni. De nem fog neki sikerülni! Hiszen az emberek mindig attól várják először a segítséget, akik ismerik a mindennapjaikat, a helyi közösségük vezetőitől, azoktól az intézményektől, akik az adott település irányításáért és működtetéséért felelősek. Valamikor ez volt a fontos az akkori fiatal demokratáknak is. Ma már másképpen gondolkoznak, mind oly sok minden egyébről! Ma már ők sem fiatalok, de nem is demokraták.
Most a totális hatalomban hisznek, az önkormányzatok rendszerváltáskor kiharcolt önállóságának és önrendelkezésének elvételében.
S ha elveszik tőlük a forrásokat, akkor pénz híján bizony tehetetlenek lesznek, ezért inkább vagy „megtörnek és behódolnak”, vagy tengődnek…
Én azt gondolom,
hogy az önkormányzatok megsarcolása, az önkormányzatiság elsorvasztása a legalattomosabb, legalávalóbb zsarolás és merénylet, amit a választópolgárokkal szemben a mostani kormány elkövetett. És sajnos egyáltalán nem látom, hogy ezt a választók képesek, vagy hajlandók lennének felismerni. A történelem úgy tűnik tényleg ismétli önmagát, csak a politikusi aljasság mértéke lesz egyre mértéktelenebb és bicskanyitogatóbb, mint korábban.
„…A hagyományoknak összetartó ereje…”
A bányász-kohász hagyományok ápolása adnak egy erős identitást az ön szakmájának, az interjú készítője maga is mai napig énekli a “sáros Selmec te vagy az oka mindennek” nótát, nem haladta meg ezeket a hagyományokat a mai hihetetlenül gyorsan változó világ? Oda tudnak a dolgozók egymásra még figyelni?
A hagyományoknak összetartó ereje még azok számára is tagadhatatlan, akik minden múltba nézést egyformán elutasítanak. A selmeci bányászati akadémia, mely a világ első felsőfokú műszaki intézménye volt, több mint 250 éves hagyományai nem csupán azért fontosak számunkra, mert a hazai bányászat történelmének részét képezik, de ez az összetartó, egymás megóvásán és tiszteletén alapuló erő valóban képessé teszi a bányászok közösségét arra, hogy olyan szolidaritást mutasson fel, melyre a társadalomnak az élet más területén igencsak szükség lenne.
Amikor a mélyben dolgozó bányászok lementek a mélybe pontosan tudták
és minden mozdulatukban érezték az a felelősséget, hogy bármi történjen a társammal itt messze a napfénytől, rám van utalva, így meg kell tennem minden tőlem telhetőt, akár az életem árán is, ha bajba kerül, akkor számíthasson rám. És éppen ez adott ott lenn egyfajta biztonságérzetet is, hogy pontosan tudom, számíthatok a társamra. Ez sokkal több annál, mint felölteni az egyforma bányász egyenruhát és közösen énekelni az ősi selmeci nótákat, ez olyan közösséget kovácsol össze, amelyre bizton támaszkodhatunk bajban, tragédiában, örömben, mulatozásban és egymás tiszteletében egyaránt.
Én hiszek abban,
hogy a közösségek erejét erősíti és nap mint nap táplálja egy olyan hagyomány életben tartása, mint a hagyományos bányász szolidaritás.
Egy hagyományait megbecsülő és ápoló közösséghez tartozni megtiszteltetés, mely soha nem múlik el azokból, akik valaha is közel kerülhettek a bányászathoz.
Munkások Újsága: Mind munkáltatói, mind szakszervezeti oldalról volt, van kapcsolata a munkásokkal, dolgozókkal, munkavállalókkal kinek, hogy tetszik. Mit lát ma alapvető különbségnek több évtizedre visszatekintve, ha a munkás oldalát nézzük?
A leginkább alapvető különbség a kiszolgáltatottságuk mértéke.
Az elmúlt 10 évben kizárólag csak a munkavállalók, a melósok hátrányára változott a munkakörülmények, a munkához való jog és az érdekképviselet szabályozása. A szocializmusban erősen devalválódott szakszervezeti mozgalmat sikerült annyira ellehetetleníteni, hogy
mára már alig-alig van valódi érdekképviselet, a melósok hangja nem jut el a vállalatok vezetéséhez,
s miközben a technológiák fejlődésével, a robotizáció erősödésével sokkal inkább szükség lenne arra, hogy a gyártás, termelést, vagy éppen szolgáltatást ténylegesen végzők véleménye, javaslata eljusson a felsővezetéshez és ezáltal részvételük a vállalat teljesítményében, valamint saját elismertségük emelkedjen, ehelyett a menedzsment próbálja mindig kitalálni, hogy tudnak jobbak, hatékonyabbak, olcsóbbak lenni. Aminek a vége persze mindig a létszám csökkentés, vagy éppen a tapasztalt, évtizedek tudását és alapos ismeretét hordozó vezetőket felváltják olcsóbban dolgozó, nyeretlen kétévesekkel, akik aztán az első adódó válság helyzet idején összeomlanak a problémák súlya alatt. Ők, az ifjú titánok kizárólag sikerre készültek, pedig válságok, kudarcok hordozta tapasztalás nélkül nincs stabilan fenntartható fejlődés sem.
A dolgozó ember nem csupán egyik eleme a gyártási, vagy szolgáltatási folyamatnak,
hanem aktív részese és formálója is egyben. Én, személy szerint sokat tanultam minden munkatársamtól, akikkel dolgozhattam együtt, teljesen függetlenül attól, hogy mérnök, vagy éppen fizikai dolgozó volt, mert tudtam, hogy a saját szakterületével kapcsolatosan olyan dolgokat tudhat, amik máshonnan nem, vagy nem úgy fedezhetők fel. Vezetőként és menedzserként is mindig gondosan ügyeltem arra, hogy erős, szakmailag felkészült szakszervezettel tárgyalhassak, mert akkor tudom magam mellé állítani a munkavállalókat, ha valódi partnernek tekintem őket. Sok válságos szituációt oldottunk meg együtt, én ugyanis nem hiszek abban, hogy majd jön valami „nagyon okos ember”, aki mindenre tökéletes választ tud adni.
A munkahelyi közösség nem emberek sokasága,
hanem egy olyan vállalati kultúra hordozója és közege is, melyben éppen olyan fontos szerepe van a „fehérgalléros” és a „kékgalléros” munkaerőnek. Ehhez egyrészt olyan nyelven kell beszélnünk egymással, amelyet mindketten egyformán megértünk. Sosem szerettem azt, ha felsővezetők mindenféle angolszász közgazdasági kifejezéssel dobálóztak egy szakszervezeti tárgyalás során, mert azt tapasztaltam, hogy ez zavarja és ellenségessé teszi a tárgyalópartnereinket, ahelyett, hogy – még ha eltérő indíttatásból és mérlegelési szempontból is -, de egy közös nyelven beszélnénk, mert akkor nem beszélünk el egymás mellett! Mivel szakszervezeti vezető is voltam korábban, én azt munkáltatóként sem felejtettem el, hogy egy sikeres tárgyaláshoz alaposan ismernem és értenem kell a másik érveit, szempontjait, tudnom kell, hogy mi a fontos, mi a kevésbé lényeges elérendő cél számára, és annak megfelelően kell a saját érvrendszeremmel előhozakodni. Ha el tudom fogadtatni a tárgyalópartneremmel, hogy vannak számomra is kiemelten fontos és kritikus célok, akkor egy idő után fogunk tudni egymást megértve kommunikálni.
Amíg csak kinyilatkoztatások, egymás mellett elbeszélés, asztalcsapkodás, sztrájkkal fenyegetés van, az nem tárgyalás
A tárgyalópartnerem legelső sorban is tisztelnem kell. Nagyon fontosnak tartanám, ha belátnák a munkavállalók is, hogy erős, egységes érdekképviseletre van szükségük a munkáltatóval való tárgyalásokhoz. Nem fognak minden egyes munkással leülni egyezkedni sem a munkakörülményekről, sem a fizetésről, de egy erős szakszervezet megkerülhetetlen lehetne. A kiszolgáltatottságot akkor lehet csökkenteni, ha van érdemi párbeszéd, ha van olyan Kollektív Szerződés, ami érdemben szabályozza a munkáltató és a munkavállalók közötti viszonyt. Túl kellene már lépni azon, hogy a dolgozók maguk becsmérlik a szakszervezeteket és folyton a szocialista időszakra, meg a rosszemlékű „üzemi négyszögre” utalgatnak vissza. Ez a mostani helyzet ugyanis kizárólag a munkáltatónak jó, a melósnak biztos, hogy nem lesz belőle haszna.
Állt ön elé a múltjában egy dolgozó, hogy márpedig nekem nem felel meg ez a munkakörülmény, fizetés, időbeosztás, bármi, és kérte segítségét?
Hát persze, sokszor kerültem ilyen helyzetbe. Persze, azt nem tanítják az egyetemen, hogy miként vezessük a munkavállalóinkat, miként irányítsuk a ránk bízott embereket. Úgy vélem,
az első és legfontosabb, amit ezen a területen megtanultam a humánum.
Aztán nagyon fontos a szakmai tudás, a szakma és a tapasztalat tisztelete, a személyes példamutatás, a felelősségvállalás és az újra való nyitottság, valamint az, hogy sose tekintsük csupán számoknak a létszám soron azokat, akiket ránk bíztak. Vezetőként felelősséggel tartozom értük, így ha problémájuk, gondjuk, vagy éppen kérésük adódott, akkor leültem és meghallgattam őket. Persze, nem mindig és mindenkin tudtam segíteni, de törekedtem arra, hogy megértsük egymás álláspontját és ha lehet találjunk mindannyiunk számára kielégítő kompromisszumost megoldást.
Az én ajtóm mindig nyitva állt minden munkatársam előtt,
akkor is, amikor művezetőként dolgoztam, akkor is amikor főmérnökként, amikor egy nagy szervezet igazgatójaként, de még a minisztériumban is, helyettes államtitkárként is. Ez utóbbi okozott ugyan némi értetlenséget, de hamar „megtanultuk egymást”, így a nyitottságom egy-két kivételtől eltekintve őszinte munkatársi fogadtatásra talált. Én ebben a felfogásban hittem világ életemben, mert biztos vagyok abban, hogy így lehet közösen célt elérni, ha felelősséggel és szakmai alázattal vezetjük a ránk bízott munkavállalókat a közös cél érdekében.
Az a kánon, hogy azért nem emelkednek a bérek, mert akkor a multik elvinnének innen a gyáraikat? De akkor miért nem készül minden Kínában vagy Indiában? Helyes az érvelés?
Ez hazugság és demagógia
Ezek a „féltve óvott” multik szinte nem is fizetnek bért saját pénzükből a munkavállalóknak, hiszen „pártunk és kormányunk” olyan mérhetetlen nagyvonalúsággal vállalja át (a mi közös pénzünkből persze!) tőlük a bérek és közterhek fizetését, csak azért, hogy idejöjjenek, amit a haza kis és középvállalkozásoknak soha, de soha nem tesz lehetővé.
A nagy gumiipari, autógyártó és egyéb elektronikai multicégek, akik itt vannak nálunk, Magyarországon átlagosan 15-40 millió forintot kapnak minden egyes munkahelyért, így nekik gyakorlatilag egyetlen fillérjükbe sem kerül 4-5 évig a munkavállalók alkalmazása. Munkahelyet teremtenek? Persze, a mi pénzünkből. Azt a hazai vállalkozások is tudnák.
Mutassanak nekem egyetlen hazai vállalkozást
a már említett oligarcha körön kívül, akit hasonló „szívjósággal” támogatott meg, a magyarságára és a magyar emberek támogatására oly büszke kormányzat? Egyetlen egy ilyen sincs. Ezek a kedvezményezettek megtalálhatók a PM (korábbi NGM) honlapján is, így bárki ellenőrizheti nyugodtan. Ezen kívül számos olyan kedvezmény, ingyen feltételt kapnak (például több betáplálási oldalú villamosenergia ellátás kiépítése állami pénzből, gyár telephely előkészítése tíz-húsz milliárdokért önkormányzati hitelből), ami miatt kizárt, hogy olyan gyorsan itt hagynák ezt az aranytojást tojó tyúkot! Stratégiai partnerséget is csak velük köt a kormány, nem a hazai vállalkozásokkal, azokat inkább kötelező fegyelemmel tartja kordában a bábjaként mozgatott Kereskedelmi és Iparkamara segítségével, amelyik jelenleg egyáltalán nem a vállalkozások érdekeit képviselik a kormánnyal szemben, hanem fordítva, sőt még rá is tromfolnak a kormány elvárásaira, lásd a KATA-s vállalkozók „megrendszabályozása”.
Szóval, dehogy mennek el innen a multik, hiszen nekik csak a pénz befektetése, majd a nagyságrendileg nagyobb haszon, adókedvezményekkel is segített besöprése a feladatuk, ki állna ennek ellen?
Meg tudja fogalmazni mit jelent az, hogy munkás büszkeség?
Ha az ember tisztában van azzal a hozzáadott értékkel, amit ő maga tesz hozzá saját cége működéséhez és sikereihez, akkor legyen is arra büszke, ne „csakúgy” tudomásul vegye.
Minden egyes láncszemnek, minden egyes kis fogaskeréknek megvan a maga szerepe egy rendszerben,
ki-ki képességei, végzettsége és tudása szerint vesz részt a nagy egészben. Tudnia kell, hogy nélküle nem állna össze teljes egésszé a vállat működése, így a maga területén éppen olyan fontos része a folyamatnak, mint bárki más! Persze az is igaz, hogy minél kisebb a tudás-, és képességszint, ami a munkája betöltéséhez kell, annál könnyebben pótolható, vagy kiváltható másvalakivel a munkája, de amíg ott van, addig az ő tudása, munkája is hozzájáruló feltétele annak, hogy „forogjon a gép”! Én vezetőként nem hiszek abban, hogy a fegyelmezés kizárólag büntetést, noszogatást és állandó szidalmazást jelent.
A sikeres és eredményes vezetők felelőssége
az is, hogy elismerje a jó teljesítményt, tegyen különbséget a jó és kevésbé jól dolgozók között, de tegyen arról is, hogy a lemaradókat felhozza, hogy a szervezet fejlődése állandó legyen, mert mindig lehet jobban, szebben és alaposabb dolgozni. Mert igazán elismerésre méltó és tartósan magas színvonalú teljesítményt az fog elérni, aki szereti, amit csinál, és akit megbecsülnek a munkájáért.
Az eredmény, legyen az egy autó, egy gép, vagy egy szép épület, vagy éppenséggel egy jól működő szolgáltató vállalkozás az ő teljesítményét is dicséri, ezért joggal lehet és legyen is büszke arra, amit ő hozzátett. Töltse el büszkeséggel az is, ha olyan szervezethez, céghez tartozhat, amelynek a teljesítménye elismerést vált ki a piac többi szereplőjében és elégedettséggel tölti el a vásárlót is. Csak felemelt fejjel lehet előre nézni, ha folyton a cipőnk orrát bámuljuk, egyre kisebb lépésekkel botorkálunk, sőt a végén elvéthetjük a célt is!
A kormány folyamatosan hozza a munkáltatókat segítő törvényeket, ön milyen azonnali intézkedést hozna a dolgozók érdekében?
A munkáltatókat nem törvényekkel kellene támogatni,
hanem egyenlő, igazságos és kiszámítható feltételekkel, egyformán kezelni, legyen az dédelgetett multinacionális vállalat, helyzetbe hozott, ám külföldön versenyképtelen hazai oligarcha, vagy éppen hazai kis-, és középvállalkozás, vagy egyéni vállalkozó.
A munkavállalókat pedig elsősorban is embernek kell tekinteni, nem kizsigerelhető gépnek, akiket választások idején szépen hangzó ígéreteikkel megkörnyékezünk, hanem olyan valakinek, akinek egyéni boldogulása, mindennapi sikere és jóléte adja az állam valódi jólétét.
Csak elégedett emberek sokasága válik elégedett országgá,
az ország vezetőinek és családtagjainak, haverjainak egyéni boldogsága és boldogulása nem közös örömünk, még ha a propaganda ezt állítja is. Ez csak szemfényvesztés, aminek nem szabadna bedőlni! Olyan új munka törvénykönyvre van szükség, mely a munkavállalót védi, a munkáltatónak pedig jogbiztonságot és kiszámíthatóságot jelentő eszközt jelent a kezében, nem tesz kiszolgáltatottá sem munkavállalót, sem munkáltatót sem egymással, sem pedig az állammal szemben!
