L. Ritók Nóra közel két évtizede, a berettyóújfalui Igazgyöngy Alapítvány vezetője. A pedagógus egyike azon “megszállottaknak”, akik hisznek az emberben, akik tenni akarnak a hátrányos helyzetű családokért. Decemberben munkája elismeréséül megkapta a Prima Primissima közönségdíját. A szakemberrel a Nők Lapja készített. Ebből szemlézzük az olvasóink számára legérdekesebbnek gondolt részeket.


Belső kényszer hajtja

Az alapítvány elnöke elmondta, eredendően belső kényszer ami folyton hajtja, inspirálja. Mélységesen hisz abban, hogy van értelme, eredménye annak, amit csinál, igyekszik megtalálni az apróbb, nagyobb örömöket, sikereket is tevékenységében:

“Igen, a probléma beszippantott, hogy vannak mélyszegénységben, perspektíva nélkül élő, megalázott sorsú emberek, gyerekek, akiknek kötelességünk megpróbálni segíteni, hozzájárulni ahhoz, hogy méltó életet éljenek, de ezt nem lehet rosszkedvvel, keseredetten, fásultan csinálni. Csak hittel, lendülettel, örömet sugározva, hogy őket is, akiknek segíteni próbálunk, áthassa ez, és érezzék a saját erejüket, azt, hogy igenis van lehetőségük kitörni.”

Eredendően és megátalkodottan optimista,

és ezt a mentalitást igyekszik folyamatosan erősíteni magában. Ha szembetalálkozik egy problémával, soha nem azzal foglalkozik, hogy miért történhetett meg, ki a hibás, hanem azt keresi, hogyan lehetne ebből kilábalni, mi lehet a megoldás:

“A kilátástalanságban, szegénységben élve is ki lehet égni. Közben meg annyira izgalmas az egész: folyamatosan új impulzusok érnek, érzelmek, indulatok, vágyak, álmok, jóságok, galádságok, és ezek szövevényéből kell megtalálni a megoldást. Ebben nem lehet kiégni… Előfordul persze, hogy kudarcok, csalódások miatt rosszkedvűen fekszem le, de reggel, amikor felkelek, muszáj újra reménykedve nekivágni a napnak. Energiával, az aznapi teendőkre koncentrálva, hiszen ezt a munkát nem lehet rutinból csinálni.”

L. Ritók Nóra: elpazarolt életeket látok, felnőtteket, akikből bármi lehetett volna

Tíz év múltán számot vetett az eredményeikkel,

úgy érezte, nem voltak kellően hatékonyak. Nem állt arányban a siker, a ráfordítással. Többször is végiggondolta, és rájött, nem elég, amit az iskolában csinálnak, hogy nem lehet csupán tanítással alapvető változásokat elérni egy gyereknél, hiszen valahonnan bejön az iskolába, és valahova hazamegy:

“És csöppet sem mindegy, hogy mit hoz magával, mit lát otthon, milyen körülmények között él, milyen a családja, kik a barátai, és van még száz egyéb hatás, ami szintúgy alakítja, befolyásolja az egyéniségét, a mentalitását. A mi tanítványaink zöme mélyszegénységben él, felmenőik generációk óta nem dolgoztak, cigányok lévén naponta élik át a kirekesztettséget. Segíteni úgy, hogy kívülállóként beszélek nekik mindenféle magasztos dolgokról, elmondok számukra meg nem élhető igazságokat, nem lehet. Oda kell menni hozzájuk, megérteni a miérteket, megismerni az életüket, családjukat, elhitetni velük, hogy bízhatnak bennem, és segíteni nekik “akarni” másképp élni….”

Nem mindenhol várják tárt kapukkal….

Nehéz kérdésnek, és nagy felelősségnek tartja, hogy mennyire avatkozhatnak be mások életébe. Elmondta, nem mindenütt várják tárt kapukkal őt sem. De muszáj bemenni:

“A gyerekek miatt. Egyszer még az elején, amikor meglátott a kertből a mama, elém szaladt, és indulatosan kérdezte: mi baj van a gyerekkel? Mondtam, hogy semmi. Hát akkor minek jött? Csak beszélgetni szeretnék róla. Nagyon csodálkozott. Ilyen még nem fordult elő! Mindig akkor jöttek hivatalos emberek, amikor valami probléma volt vele, de csak azért, hogy elbeszélgessünk a gyerek, a család jövőjéről—hát ilyen nem volt. Akkor, ott nagyon átéreztem, hogy honnan is ered sokak bizalmatlansága az idegen látogatók iránt. Mert a hatóságok többnyire büntetni jönnek, figyelmeztetni, fegyelmezni, és nem érdeklődni, hogy megpróbáljanak segíteni.”

L. Ritók Nóra: elpazarolt életeket látok, felnőtteket, akikből bármi lehetett volna (2.)

Ezek az emberek generációk óta ugyanazt a kört járják be

Sem családjuk, sem az iskolájuk nem adott muníciót ahhoz, hogy mások legyenek, jórészt képzetlenek, fekete és alkalmi munkán szocializálódtak:

“Milyen ambícióik lehetnek? Ha el akarjuk kerülni, hogy szinte egyetlen lehetőségként kriminalizálódjanak, ha azt akarjuk, hogy ők is munkát végző, megbecsült állampolgárok legyenek, utat kell mutatni.” /…………/ ” Nyilván az iskolában is találkozik az ember sok igazságtalansággal, sokszor kerülhetnek az oda bejutók megalázó helyzetbe, tapasztalják, hogy egy közösség esetenként mennyire kegyetlen lehet, mindezek ellenére csak ez az út, a tanulás, a jó megtapasztalása vezethet a kilábaláshoz, az integrációhoz, hogy békében, tisztességben tudjunk élni egymással, öreg és fiatal, szegény és gazdag, cigány és nem cigány. “

Amikor megtanult olvasni, beléphetett a mesék csodálatos világába

Szépek voltak ezek, jó és igaz, derűsen végződő mesék, amelyek elhitették vele, hogy igenis léteznek csodák, és minden kilátástalannak tűnő esetben van remény, létezik megoldás, jóra fordulhat minden, hogy az emberség végül elnyeri jutalmát:

“Ha jönnek nehézségek az életemben, nem engedem, hogy ez a minden valóságnál igazabb mesevilág elrebbenjen a lelkemből. Ez a remény éltet, hajt, ad hitet, erőt, hogy csodálatos munkatársaimmal együtt nekivágjunk minden napnak., hogy végezzük sokszor sziszifuszi munkánkat. A végén úgyis mindig a jó győz! “

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét